Nem kell ENSZ-főtitkárnak vagy menekültügyi szakértőnek lenni ahhoz, hogy rájöjjünk, mi a baj az ENSZ migrációs csomagjával. Elég megtekinteni a tegnap Marokkóban elfogadott dokumentum egyes passzusait, s hamar belátjuk, miért tiltakozott ellene oly nagy vehemenciával az Egyesült Államok vagy Magyarország, miért okozott kormányválságot Belgiumban.
Az alábbi mondat az ENSZ-paktumban lelhető fel: „Elismerjük, hogy globalizált világunkban a migráció a jólét, az innováció és a fenntartható fejlődés forrása, ezeket a pozitív hatásokat pedig optimalizálni tudjuk a migráció kezelésének javításával.” Lássunk még egy idézetet: „A globális megállapodás olyan körülmények kialakítására törekszik, amely lehetővé teszi a migránsoknak, hogy emberileg, gazdaságilag és szociálisan is gazdagítsák társadalmainkat.”
António Guterres ENSZ-főtitkár tegnapi beszédében azt mondta, hogy a migrációs csomag útitervként szolgál a szenvedés és a káosz megelőzésére. Ez mindenképp dicséretre méltó terv, ha azt vesszük figyelembe, hogy az emberek többsége valószínűleg nem akar szenvedni vagy káoszban élni.
A világszervezet azon törekvésével nincs baj, hogy a népvándorlási folyamatokat összehangolva kezeljék és rendezzék a tagállamok, hiszen az elmúlt években leginkább nemzetállami, nem közösségi szinten születtek válságkezelési megoldások.
A felháborodást nem ez okozta, hanem az, hogy António Guterres és elvbarátai optimalizálni akarják a migráció „pozitív hatásait”.
Már rég nem a háború, az éhínség, a természeti katasztrófák – vagy ahogyan maga az ENSZ-főtitkár fogalmazott: a szenvedés és a káosz – elől menekülők, a valódi menekültek megsegítéséről van szó, hanem az általános népvándorlásról mint pozitív, támogatandó jelenségről: az üldözött egyiptomi kopt keresztények megsegítése helyett adjunk vízumot a jobb életre vágyóknak. A jogfosztott kárpátaljai magyarok helyett törődjünk hazájukat megunt afrikaiakkal.
Míg a háború és az üldöztetés igenis, a szegénység, a munkanélküliség, az egyéni vágyálmok nem indokolhatják a befogadás kikényszerítését. Ideje lenne végre éles különbséget tenni a valódi menekültek és a költözni vágyók között.
Erre a nyugati civilizáció eddig képtelen volt, az ENSZ-dokumentumot elnézve pedig úgy tűnik, most is a két kategória összemosására törekednek bizonyos érdekcsoportok. Lássuk be: a migrációs paktumot elutasító mintegy tucatnyi ország mind fejlett állam, bevándorlási cél- vagy tranzitország, aggodalmuk és ellenvetésük érthető.
António Guterrest és elvbarátait ezzel ellentétben egy álszent küldetéstudat és valamilyen eltorzult ideológiai felsőbbrendűség vezérli. A humanizmus felkent apostolai azonban nem értik vagy nem akarják megérteni: a távoli vidékeken élőknek szóló meghívólevél – mert a migrációs paktumot másként nem lehet értelmezni – nem humánus.
Az ENSZ főtitkára arról beszélt tegnap: a nemzetközi közösség kollektív szégyene az, hogy 2000 óta útja során több mint hatvanezer migráns halt meg. Felmerül tehát a kérdés: a nemzetközi közösség alatt vajon kire gondolt?
A német kancellárra, aki arra ösztönzött minden bevándorlót, hogy dobja el útlevelét, s mondja magát szíriai menekültnek? A civil szervezetekre, akik arra ösztönözték a bevándorlókat, hogy az életüket kockáztatva keljenek át a Földközi-tengeren?
A francia és az amerikai kormányra, amely Líbia lebombázásával, Moammer el-Kadhafi megbuktatásával arra ösztönzött minden afrikait, hogy haladjon észak felé?
Nem kell ENSZ-főtitkárnak lenni ahhoz, hogy rájöjjünk: valószínűleg nem.
