Maguk nem elég nagyok és nem is elég problémásak ahhoz, hogy állandóan magukkal bíbelődjünk! Örüljenek neki, hogy nincsenek a reflektorfényben! – keveset foglalkozhatott a magyar–amerikai kapcsolatokkal az, aki ne hallotta volna már ezt valamilyen formában egy-egy washingtoni illetékestől.
Ha így vesszük, kegyelmi állapotban vagyunk: az amerikai diplomácia már ritkán intéz nyílt bírálatokat Budapest címére, látványos ellentétben például a Goodfriend-érával, amikor – nomen non est omen – az amerikai ügyvivő inkább a Magyarországgal ápolt kapcsolatok rombolásán, semmint az előmozdításukon dolgozott. Főnökei jóváhagyásával persze: André Goodfriend profi volt.
Ám változott a széljárás Washingtonban, nem is kicsit. Az immár másfél éves Trump-elnökség akarata, ha nem is azonnal, de az amerikai államigazgatásban is érvényesülni kezdett. A mi oldalunkról nézve ma már rémálomnak tűnik a felállás, amikor Hillary Clinton vezette a külügyminisztériumot, az Európáért felelős (helyettes) államtitkári székben a habzó szájú Victoria Nuland ült, Budapesten pedig Goodfriend vitte a prímet, egy kitiltási listát is lobogtatva.
Szerencsére 2016-ban az amerikaiak is rémálomnak találták Clinton esetleges elnökségét, így kerülhetett sor a szemléletváltásra. Ennek lényegét Wess Mitchell, a Nuland helyére került illetékes, valamint David Cornstein, az új amerikai nagykövet is megfogalmazta már: szövetségesek között is természetesek a nézeteltérések, ezeket párbeszéddel, nem pedig ellenséges hangvételű médianyilatkozatokkal lehet feloldani.
A minap a The New York Times is fontosnak tartotta, hogy arról cikkezzen: az Obama-korszakkal ellentétben Donald Trump kormánya szövetségest lát Orbán Viktorban, és irányváltás következett be Washington Magyarország-politikájában.
A befolyásos szenátor, John McCain sajnálatos halála óhatatlanul alkalmat ad a visszatekintésre: mennyire más hangokat hallunk a kétoldalú kapcsolatok kulcsszereplőitől manapság, mint a 2010-es kormányváltást követő első években. Mint emlékezetes, McCain az előző budapesti nagykövet, Colleen Bell szenátusi meghallgatásán keresetlen szavakkal illette Orbán Viktort és rendszerét.
A szemléletváltást a saját bőrünkön is éreztük. Június végén David Cornstein nagykövet – az ötödik budapesti munkanapján – a Magyar Időknek adta az első interjúját; ez önmagában gesztus volt, és aki szokott diplomatákkal interjúkat készíteni, azt is tudja, általában nem megy ilyen gyorsan a szervezés.
Négy nappal később, az amerikai nagykövetség ünnepi fogadásán azt láttuk: nem mindenki volt boldog attól, hogy a képviselet-vezető elsőként hová és miket nyilatkozott. A lényeg azonban az, hogy ha maradtak is vitás kérdések, mint például a CEU ügye, bizonyos tényekkel megbékéltek Washingtonban.
Így például azzal, hogy a Fidesz–KDNP-pártszövetség újra és újra biztosította parlamenti többségét, sőt kétharmadát, mégpedig nem kis nemzetközi ellenszélben. Sőt magyar ellenszélben is. Remélem, nem számít „listázásnak”, mindenesetre nem lenne nagy kihívás fejben legalábbis összeállítani kétoldalú kapcsolataink most vérig sértett, Trump képzelt vagy valós bukásáig a centit vágó ellendrukker tizenegyét.
Holott az országok éppenséggel azért ápolnak diplomáciai kapcsolatokat (noha ez egyáltalán nem kötelező), hogy elsősorban azt keressék, ami összeköti őket. Ha pedig a másik oldalon egy hitelét és szavazóit vesztett, egymás sarkán taposó, nevetséges figurákat miniszterelnök-jelöltként indító, az egyesüléseket szétválásokkal cifrázó és belső botrányokban kiégő ellenzéket látnak, az meg is könnyíti ehhez a partnerválasztást.