Aki azt állítja, hogy a kormány tudatosan teszi tönkre a közoktatás rendszerét, az nem normális. Arra sem bíznánk szívesen gyermekeinket, aki szerint minden a legnagyobb rendben van az iskolák környékén.
De aki lemondásra szólítja fel Balog Zoltánt, az emberi erőforrások miniszterét azért, mert az úgynevezett PISA-felmérés eredményei szerint romlott a magyar középiskolások teljesítménye szövegértésből és a természettudományos tárgyakból, az ráadásul felelőtlen is. Az ilyen botcsinálta álszakértőket kicsinyes politikai vagdalkozásra kárhoztatja szűklátókörűségük, Orbán-fóbiájuk egy olyan kérdésben, amely egész generációk életminőségéről, mondjuk ki bátran, a nemzet jövőjéről szól.
Ostoba pártkatonaként megfosztják a szakmát, de leginkább az érintetteket, a diákokat, a szüleiket és a tanárokat az értelmes párbeszéd, a megoldást kereső vita lehetőségétől azzal, hogy nem látnak messzebb kormánybuktató lázálmaiknál.
Pedig van mit megbeszélni, van miről vitázni. Például arról, hogyan fordulhatott elő jó tíz évvel ezelőtt mindaz, amit egy felsőoktatási intézmény rektora mesélt nekem kétségbeesve.
Akkor vezették be intézményükben a nulladik évfolyamot, ahol írni, olvasni, számolni tanították a már felvett diákjaikat, akiknek jelentős része súlyos szövegértési problémákkal, matematikai hiányossággal küzdött, mondhatni funkcionális analfabétaként jelentkezett diplomát szerezni. Nem tudott tanulni. Csak pontszáma volt, amivel fel kellett venni.
Közülük jónéhányan ma már tanárok. Ha elvégeznénk magunkon a balliberális agyzsugorítást, nevezhetnénk őket a Magyar Bálint-féle tudatos népbutítás áldozatainak, akik épp most állnak bosszút azért, amit velük tett az akkori oktatáspolitika.
Jó poén lenne, csak sajnos a gyermekeinkről van szó. Ráadásul távol álljon tőlem az általánosítás legkisebb szándéka is, hiszen a tantestületek mindegyikében megtaláljuk a kiválóan képzett, a rájuk bízott diákokért napi huszonnégy órában odaadóan dolgozó, minden nap teljes személyiségükkel a nevelésre koncentráló pedagógusok sokkal nagyobb megbecsülést érdemlő harmadát. De a folyamatosan romló eredmények rá kell ébresszenek mindenkit, hogy általánosítani ebben az irányban sem lehet. Vagyis a kiválóaknak ki kell vetniük maguk közül a teljesen alkalmatlanokat, a lustákat, az alibidiplomásokat.
Sajnos nem állíthatom, hogy a jelenlegi minősítési rendszer minden segítséget megad ehhez a rengeteg konfliktussal járó munkához. Láttam már mesterpedagógust, aki suksükölt kollégája bemutató óráját értékelve. De ha jelentkeznek szakértőnek a pedagógiát nemcsak papíron, hanem valóban mester fokon művelők is, akkor a helyzet javulni fog.
Megoldódni viszont csak akkor, ha gyökeres fordulat áll be a pedagógusképzésben, vagyis csak a legkiválóbbakat engedjük erre a pályára, ha végleg elfelejtjük a nem vettek fel sehová, azért jöttem ide típusú jelentkezőket. Ehhez viszont európai értelemben is versenyképes bérre van szükség, úgyhogy az életpályamodellel megkezdett felzárkózást még véletlenül sem szabad abbahagyni jó ideig.
Gyakorló szülőként nem feledkezhetem el az édesanyák és édesapák felelősségéről sem. Létezik olyan felmérés is, ami azt támasztja alá, hogy azon gyermekek szövegértése, akiknek minden nap meséltek lefekvés előtt, sokkal jobb a tévé elé lökött társaiknál.
És azt is tudomásul kell vennünk, hogy amikor a tudományos elemzés arról beszél, az otthonról hozott hátrányokat a magyar iskolarendszer nem tünteti el, hanem konzerválja és mélyíti, akkor ez a hátrány nem valami elvont fogalom, hanem elsősorban az őszinte érdeklődés hiánya, egy vigasztaló vagy bátorító ölelés elmaradása, egy dicsérő szó elmulasztása. Ugyanis szegény ember gyereke is lehet matekzseni.
Akkor, ha szeretik.
