A politika örök szabálya szerint ha egy párt bármilyen okból képviselet nélkül hagyja szimpatizánsait, szavazótáborát, akkor a hátrahagyott űrt előbb-utóbb betölti egy másik, esetleg új erő. Ennek a folyamatnak az első meghatározó eseménye volt szombaton Ásotthalmon a Toroczkai László vezetésével életre hívott Mi Hazánk Mozgalom zászlóbontása és a bejelentett pártalakítás.
Azt egyelőre nem tudjuk, mennyire lesz sikeres a szerveződés, de az már biztos, hogy ádáz küzdelmet vív majd a Jobbikkal, amelyből folyamatosan lépnek ki tagok, alapszervezetek, különböző politikusok, parlamenti és önkormányzati képviselők, polgármesterek, akik csatlakoznak Toroczkaiékhoz.
Az nem segít, inkább pánikot és gyengeséget sugall, hogy a Jobbik vezérkara ultimátumot intézett a pártból kilépőknek: adják vissza országgyűlési, illetve önkormányzati képviselői mandátumukat.
Ráadásul azzal érvelnek, hogy a volt jobbikos képviselők megszegnék esküjüket, amelyet Szent István király koronája előtt tettek. Ezen a ponton a régi jobbikos szavazók joggal dörrenhetnek fel, mondván, hogy azokat az értékeket, amelyekre esküt tettek, éppen a Vona Gábor–Szabó Gábor tandem vezetésével árulta el az elmúlt években a húsos fazék körül álló pártelit.
A Jobbik szakadását ők alapozták meg azzal a „lélekváltásként” ideologizált, de valójában szimplán haszonelvű marketingpolitizálással, amitől Vona a kormányzati hatalom megszerzését remélte.
A néppárti átváltozás – amelyet Toroczkai találóan a pillangóból hernyóvá váláshoz hasonlított – a nevezetes G-nap után váltott sportfokozatba, amikor Simicska Lajos bosszúhadjáratot hirdetett a Fidesszel és Orbán Viktorral szemben. Az értékek feladása, az elvtelen politika azonban visszaütött a Jobbiknak, mert az identitásválság mellett teljes hiteltelenséget eredményezett.
Toroczkai László a minap úgy fogalmazott: „Furcsa, hogy ezt mondom, de szerintem a Jóisten megmentett minket attól, hogy Jobbik–LMP–Momentum-kormány legyen.”
Igaz is, játsszunk el a gondolattal, mi történik, ha valóban a fentieknek megfelelően alakul az április 8-i választás eredménye. Jobbikos siker esetén is új nemzeti radikális pártot alapítana-e Toroczkai László, vagy Vona Gábor mellett ülne ma is az alelnöki székben, és akár csak hallgatólagosan, de asszisztálna a koalíciós kormány megalakításához?
Igaz, hogy korábban úgy nyilatkozott: soha nem támogatna együttműködést a Momentummal és az LMP-vel, de az is igaz, hogy a Jobbik alelnöke maradt azok után is, hogy Vona parlamenti frakciója nem szavazta meg az illegális bevándorlók betelepítését tiltó alaptörvény-módosítást, amit Toroczkai – szavai szerint – az esti híradóból tudott meg, és sokként érte őt.
A pártfegyelem, a hűség természetes egy bizonyos határig, egy alelnök a választási kampányban nem hagyhatja cserben a pártot, az ugyanis árulással ér fel. Ettől függetlenül tény, hogy Dúró Dórával és a szombaton zászlót bontott mozgalomhoz csatlakozó többi radikálissal együtt kivárták a választási eredményt, és csak a vereség után fordultak szembe nyíltan Vona Gábor irányvonalával és a lemondott pártelnök embereivel. Erre mondhatják, hogy jobb későn, mint soha, ami igaz ugyan, de az elmúlt évek asszisztálása némileg árnyat vet az ő hitelességükre is.
Az ásotthalmi zenés délutánon elhangzott beszédekben nem volt semmi meglepő, a nemzeti radikális retorikából már ismert témakörök és célkitűzések körvonalazódtak, a pártprogramra még várniuk kell a radikális szimpatizánsoknak. Nagy kérdés, hogy Toroczkaiék képesek lesznek-e komolyan vehető, a valós problémákra reális válaszokat adó jövőképet felvázolni a szavazóknak. Eddig a szavak ideje volt, most jön a tetteké.
