Minden kisgyerek gyönyörű. Tündérarcú kislányok, mosolygós kissrácok, akik jobbat érdemelnek annál, hogy a sárban játsszanak, és még szerencse, hogy nem tudják, milyen kétségbeejtő a helyzetük. Minden rendőrségi jármű csúnya. Minden maszkos rohamrendőr riadalmat kelt. Nem kérdés, hogy ki nyeri meg a szívekért folyó játszmát.
De ennél becsapósabb helyzetbe ritkán kormányozta be magát a nemzetközi média. Calais szörnyű szükségtáborát fel kell számolni, hiszen egy rákos daganat, ahol emberhez nem méltó körülmények között várakoznak azok, akik hisznek a kolbászból font brit kerítés mítoszában. Akik ha olvassák is az újságokat, nézik is a tévét, tudják, milyen vitát gerjeszt a sok százezer, sok millió migráns az öreg kontinensen, úgy érzik, azért ők még beférnek Angliába. Ahmed már átjutott, Ali is, akkor nyilván én is valahogy át tudok jutni a csatornán. Ott pedig majd valahogy megoldjuk, mert soha nem volt még úgy, hogy sehogy ne lett volna.
Így lett a táborból Dzsungel. A sok várakozó, akik nem úgy képzelik el az életüket, ahogy egy uniós szabályzatban meg van fogalmazva. A brüsszeli vízfej szakértői egy nemlétező embertípust rajzoltak meg, aki Ázsiából érkezve hirtelen uniós polgárként fog érezni, gondolkodni és viselkedni. Bemegy a megfelelő hivatalokba, végigjárja az intézményeket, kitölti a papírokat, közben nyelviskolába jár, meghúzza magát a neki kijelölt városkában, igyekszik hasznossá tenni magát, és végül, ha menekültkérelmét elbírálják, elfogadja a döntést.
Ez még az uniós polgárok számára is bizarr, az iszlám világban pedig ezzel teljesen ellentétes rendszer működik. Emellett nem ismerjük az érkezők hátterét, nálunk sem homogén tömeg az „európai”, van szlovák rendszámos Mercivel furikázó kopasz vállalkozó, a lelkét a gyerekekért kitevő tanárnő, adócsaló társasházkezelő, ügyeskedő drogdíler és becsületes borász. Az ideérkező tömegekben is van rengeteg csibész és rengeteg jóravaló ember, vannak olyanok, akiket ármánykodó rosszakarók jégre visznek. Vannak, akik nem is értik, mi a rendszer, vannak roppantul aluliskolázott családok, akik bíznak benne, hogy minden rendben lesz, hiszen otthon ezt ígérték.
Ebben a helyzetben érkeznek meg a rendőrök, és bontják le a sátrakat, hogy a migránsok tömegeit elvigyék. Párizsba, Lyonba, Marseille-be, Franciaország különböző szegleteibe, hogy ki lehessen tölteni azt a fránya statisztikai lapot, hogy be lehessen írni a megfelelő rubrikába a pipát. Miután a kiadott mennyiségű/darabszámú migránst elszállították rendeltetési helyére, az ügyintéző hátradőlhet, az aktákat átadja a migránskezelő csoport tisztviselőjének, hiszen neki nem dolga azzal törődni, hogy az említett, emberi mivoltuktól megfosztott, ismeretlen személyazonosságú és korú valakik vissza fognak térni Calais-ba a következő vonattal. Azzal az üggyel majd akkor törődnek, ha a Dzsungel újra benépesül.
Márpedig a most elszállított migránsok harmada azt mondta: a cél továbbra is Anglia, és a tábor sem azért létesült ott, mert sok a jó barát, hanem mert ott van az alagút, át a szigetre. Az újonnan érkezők pedig szintén nem a brüsszeli karikatúramigránsok, akik megelégszenek a papírmunkával és várnak a sorukra, hanem ugyanolyan élő emberek, azzal a reménnyel a szívükben, hogy át fognak jutni az átkozott alagúton vagy csatornán, bárhogy is hozza a sors. A Dzsungel kiürítése elméletileg három napig fog tartani, újramegalakulása pedig talán egy hétig.
A Dzsungel ugyanis tünet, amelyet nem lehet a hivatalos uniós regulákkal összhangban kezelni. Ha majd az emberek emberek lesznek, és nem politikai fegyverek vagy statisztikai adatok – egy újraformált, kevésbé papírszagú unióban.
Sitkei Levente