Felpörgette a fordulatszámot a kormány támadásában a balliberális sajtótábor, amely már az országos elégedetlenség jelének próbálja beállítania a CEU ürügyén szervezett utcai tüntetéseket. Érdekes, de náluk a nemzet egyenlő negyvenezer – de jó, legyen hetvenezer – demonstrálóval. Holott nem győzték lefitymálni a kvótanépszavazást, amelyen több mint hárommillióan mondtak nemet a betelepítésre. Ezt a számot nem is lehetne egy lapon említeni a néhány tízezer fővel, még akkor sem, ha jogilag nem lett érvényes a népszavazás.
Persze azt is látjuk, hogy a CEU valóban csak ürügy, az ellenzéki erők élet-halál harcra készülnek a 2018-as országgyűlési választásokon. Nincs könnyű dolguk, a korrupció folyamatos emlegetésén, az orosz befolyás szajkózásán vagy most éppen a CEU ügyén (amelynek bezárásáról nincs szó) kívül mást nemigen tudnak előhozni. Ennek jórészt az az oka, hogy Magyarországon gazdasági konjunktúra van. Ha pedig így van, akkor nagyon nehéz a választók jelentős tömegeiben elégedetlenséget kelteni.
Emiatt kesergett a minap blogbejegyzésében Vásárhelyi Mária, aki képes volt a következő felvetést tenni: „Akármilyen szomorú és abszurd is, az igazság az, hogy 1989 előtt több mint negyven évig a Szovjetunió, 2010 óta pedig az Európai Unió finanszírozza a puha diktatúra/autokrácia fenntartását és működését Magyarországon. (…) Ha 2022-ben megszűnnek a támogatási alapok, a magyar gazdaság összecsuklik. És mi egy ugyanolyan romhalmaz tetején fogunk ülni, mint 1989-ben.” A gondolatmenet abszurditását most hagyjuk. Maradjunk csak annál, hogy Vásárhelyi Mária elfelejti hozzátenni, hogy 2010 előtt is több mint ezermilliárdot hívhattunk le a kohéziós forrásokból, ám Gyurcsány Ferencéknek így is sikerült a szakadék szélére vezényelniük az országot. Olyan mértékben tették sérülékennyé a gazdaságot, gyengítették meg az államháztartást, hogy a beköszöntött válság idején a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF) kellett rohanni gigahitelért.
És ne feledjük, a nemzetközi pénzügyi krízissel nem lehet magyarázni a bizonyítványt, mert például a lengyelek egészen jól átvészelték a nehézségeket. Azaz: az uniós támogatások becsatornázása nem jelenti feltétlenül azt, hogy egy kormány megúszhatja a felelős politizálást. Tavaly például brüsszeli pénzek nélkül is gyarapodott a bruttó haza termék. Nincs szükség uniós forrásokra ahhoz, hogy egy kormány példaértékű családtámogatási rendszert hozzon létre, amely évről évre nagyobb támogatást biztosít a gyermekvállaláshoz. Az sem a brüsszeli pénzek elérhetőségén múlik, hogy egy országban mennyiben járul hozzá az állam az otthonteremtéshez.
A sokat támadott egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetése is sikeres lett. A költségvetés nem dőlt össze, és az sem igaz, hogy emiatt a többet kereső polgárok kevesebbet adóznak. Az egymillió forint 16 százaléka ugyanis több, mint a százezer forinté. Nagyobb lépésben emelkednek a bérek is, ezt sem lehet az uniós forrásokkal magyarázni. Ahogy azt sem, hogy kordában lehet tartani az áremelkedéseket, és történelmi mélypontra lehetett vágni az alapkamatot.
Kedden az IMF is megerősítette, hogy a korábban vártnál nagyobb ütemben erősödik Magyarország gazdasága. Az ellenzék is tudja, hogy akkor gyengíthetné a kormány támogatottságát, ha ezeket az eredményeket valahogy semmissé lehetne tenni, vagy valamilyen módon elbagatellizálni. Ez azért sem egyszerű, mert az emberek pontosan tudják, hogy mennyi maradt korábban, és mennyi marad most a pénztárcájukban. És egyre többen inkább a szemüknek hisznek, nem a balliberális agymenésnek. Ez utóbbiból a következő hónapokban sem lesz hiány, hiszen az ellenzéki hazugsággyár már most túltermelési válsággal küzd.
