– Nézzük objektíven a dolgok állását. Ezt a játékot a nemzeti érdekek megvédéséért játsszák. Ez mindig is így volt. Mit gondol, miért döntöttünk úgy, hogy csatlakozunk?
– Hogy megerősítsük a testvériséget a szabad nyugati nemzetek között.
– Ugyan már! Azért csatlakoztunk, hogy kiszúrjunk a franciákkal azáltal, hogy leválasztjuk őket a németekről.
– Akkor a franciák miért csatlakoztak?
– Hogy megvédjék haszontalan földműveseiket a versenytől.
– Ez biztos nem igaz a németekre!
– De nem ám! Ők azért csatlakoztak, hogy lemossák magukról a népirtás vádját, és bebocsátást nyerjenek az emberi fajba.
Ilyen az Európai Unió a britek szemszögéből nézve. Legalábbis Sir Humphrey Appleby szerint, aki az Igenis, miniszter úr! című sorozatban igyekszik jobb belátásra bírni főnökét, James Hackert. A népszerű brit vígjátéksorozat 1981-ben készült epizódja ma már nem menne át a BBC politikailag korrekt szűrőjén. Képzelhetjük, mennyi panasz érkezne a közszolgálati adóhoz, ha a fenti párbeszéd most hangzana el.
Sir Humphrey Appleby azonban rátapintott a lényegre. A második világháború óta a brit külpolitika egyik fontos alapvetése a német–francia együttműködés megtörése, amely többek között az Európai Unió bővítésének támogatásában, a NATO nagyobb szerepvállalásának hangsúlyozásában, a Törökországgal ápolt szorosabb kapcsolatban nyilvánul meg. De ne feledjük el azt sem, hogy Margaret Thatcher Németország újraegyesülése ellen is hevesen tiltakozott.
A brexittel azonban a brit érdekek érvényesítése nem válik lehetővé. Az uniós tagság megszűnésével a beleszólás lehetősége elvész. Az Európai Unió jövőjével kapcsolatos vitákon már most sem számít London véleménye, az EU-csúcsértekezleteken elvétve jut szóhoz Theresa May. Nagy-Britanniát a 2016-os népszavazás óta senki sem tekinti komoly politikai játékosnak, az EU abban a pillanatban elvesztette 28. tagállamát.
A népszavazás óta eltelt két év sanyarú helyzetet teremtett Nagy-Britannia és lakossága számára. Ez alatt a két év alatt világossá vált, hogy a szigetország nem volt felkészülve a referendum eredményére, nem volt B terv, az akkori kormányfő, David Cameron a biztos siker reményében tett fel mindent egy lapra. A következményekre – a cégek és a munkaerő exodusára – nem gondolt, a piszkos munkát – a brexitre vonatkozó menetrend elkészítését – az utódaira hagyta.
Az utódok most megszenvedik ennek a hanyagságnak a következményeit. Egy elvileg maradáspárti miniszterelnöknek kellene kivezényelnie Nagy-Britanniát az európai közösségből, miközben a kormánypárton belül gyarapszik a tiszta szakítást támogató, az EU-jogszabályoktól menekülni akaró politikusok tábora.
Azzal, hogy Boris Johnson és David Davis is benyújtotta lemondását, nem csupán Theresa May és kormánya került súlyos válságba, hanem a bizonytalan jövő felé evickélő Nagy-Britannia is.
A britek jogosan tiltakoznak Brüsszel központi hatalmának megnövekedése ellen, ám idővel rá fognak jönni arra, hogy nem élhetnek Európától elzártan. Múltjuk és jelenük összefonódik az unióval. Valamiféle szabadkereskedelmi megállapodás, a közös piachoz való hozzáférés ezért, a zsigeri tiltakozás ellenére is, elkerülhetetlen lesz.
A zsigeri brit tiltakozás hiányát már most is érezni lehet az EU jövőjéről szóló vitákban.
Emmanuel Macron tegnap azt mondta, az igazi határ Európában a progresszívek és a nacionalisták között húzódik. Mi fogalmazhatnánk úgy is, hogy a mélyebb integrációt sürgető német–francia-tengely megerősödéséből keletkezett egyensúlytalanságot már nem Londonból, hanem Visegrádból, Bécsből, Rómából fogják helyrebillenteni.