Meg kellett halnia 130 embernek Párizsban, hogy kinyíljon a döntéshozók szeme, s végre tényleg odacsapjanak a magát Iszlám Államnak nevező alakulatnak? Nem, ezért egyetlen embernek se kellett volna meghalnia. A világ ugyanis egy nagyon boldog és egyszerű hely lenne, ha ilyen lineáris, ok-okozati összefüggések mentén működne. Ha volna egy olyan pont, amikor felháborodik a brit oroszlán, az amerikai sas, a francia kakas és az orosz medve, s együtt, közös gyökereik megtalálása után elindítják halált osztó gépeiket Rakka felé. Aztán ott kő kövön nem marad, a fekete zászló porba hull, s a négy említett hazatér, hogy folytassa nyugodt, békés és dicsőséges mindennapjait.
Csakhogy nincsenek ma már nyugodt, békés és dicsőséges mindennapok, se itt, se a sivatagban. Az Iszlám Állam létezik, annak háttere továbbra is nagyon gyanús, alakulataik gyorsak, hatékonyak és minden képzeletet felülmúlóan brutálisak, ezért aztán egész tömegek számára jelentenek vonzerőt. De nem ez a veszett sereg a fő célpont. A párizsi gyilkosok akár az Iszlám Államhoz, akár az al-Kaidához, akár egy ismeretlen, de félelmetesen csengő nevű szervezethez is tartozhattak volna, a parancsot nem Rakkában adták ki, de még csak nem is Szíriában. Ezért aztán nyilvánvaló, hogy a Szíria elleni felvonulás és az ott esetleg hamarosan elkezdődő háború a fekete zászlós gyilkosok ellen nem veszi elejét a további merényleteknek. Szíriában ugyanis nem várja a nyugati csapatokat egy rakás feketébe öltözött fanatikus, akik jól megkülönböztethető egyenruhában kiállnak a precíziós bombák elé, s mikor elfogynak, az utolsó elismeri a vereséget.
Azaz mégis meg kellett halnia 130 embernek Párizsban, hogy elinduljon a sok harci gép, valamint Francois Hollande francia elnök is körútra induljon, hogy egy zászló alá terelje azokat, akik saját érdekeik szempontjából megfelelőnek tartják az együtt haladást. Oroszország látványosan bombázza az Iszlám Államot, főként azokat a területeket, ahol az ő ellenségei, a kaukázusi csecsenek és türkmének húzták meg magukat. Talán ők, talán valamely harcostársuk tette fel a halálos kólásdobozt az orosz gépre, amely a halálba repült. Moszkva nem akarja, hogy az energia-status quo felboruljon, nem vágyik egy katari gázvezetékre Európa felé, amelyet viszont a kis Öböl menti monarchia nagyon szeretne, de nem véletlen, hogy Vlagyimir Putyin épp Teheránban tárgyal a gázügyi együttműködésről. Törökország boldog lenne, ha déli határait nem kellene szögesdróttal lezárni, de inkább ez, mint a kurd állam létrehozása, márpedig a kurdok számítanak jelenleg az egyetlen valódi hatékony hadseregnek az Iszlám Állam ellen. Amerika örömmel venné, ha a Közel-Kelet szövetségeseinek tündöklő gyöngysora volna, mint régen, de ez a világ már nem az a világ, fortyog, változik, új hatalmak születnek és lépnek színre. De azt senki se mondhatja, hogy azért megyünk oda a derekasan porig bombázott Szíriába, hogy megerősítsük a hátországot, és ilyen vagy olyan gazdasági-politikai érdekeinknek érvényt szerezzünk.
Szíria agóniájához mindenkinek érdeke fűződött, ezernyi elvtelen megállapodás született, barátok támadtak egymásra és látszólagos ellenségek adtak fegyvert a másik kezébe. A katonák beküldése azonban vízválasztó. Ehhez Párizs kellett, hogy a nyugati lakosság elfogadja a háború új szakaszát. Aki számít, az ott van Szíriában, senki se hagyhatja, hogy a másik taktikai előnyre tegyen szert a véres harc során. Most együtt hajózik a Charles de Gaulle, az Admiral Kuznyecov és a USS Truman, de cseppet se biztos, hogy együtt is távoznak.
Együtt nevetünk, de nem ugyanazon.