„Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve!” – a legenda szerint Ferenc József császár magyarországi látogatásain rendszeresen elmondta ezt a mondatot. Állítólag azért ismételgette országjárása során folyton ezt a mondatot, mert csak ennyit tudott magyarul.
Az Állami Számvevőszék elnöke hasonlóan lehet a magyar egészségüggyel, amiről saját jelentéseik alapján annyit lát, hogy a kórházak és a rendelők pazarlóan működnek, a pénzügyek kaotikusak.
Domokos László az ÁSZ vezetőjeként joggal kéri számon az átláthatóságot és a jogszabályok betartását az intézményeken. Ugyanakkor nem lenne haszontalan neki sem a körülmények és a tények mélyebb ismerete, hiszen még a sokat látott Kásler Miklós is úgy fogalmazott, hogy az egészségügy problémája összetett, nem hiába nem sikerült évtizedek óta megoldani.
Az egészségügy valóban bonyolult rendszer, amelyben azonban nem az egyes szereplők, intézmények, alrendszerek munkáját, hanem azok érdekeit nehéz összehangolni. A kórházak és a szakrendelők többsége hat éve állami kézben van, a jó gazda gondossága azonban egyelőre kimerül adósságaik évenkénti rendezésében.
Nincsenek egyértelmű ellenőrzési, visszacsatolási rendszerek, a köz- és a magánellátás ugyanolyan tisztázatlan és szabályozatlan módon keveredik, mint a hetvenes vagy nyolcvanas években.
A vezető pozícióban lévő főorvosok, professzorok és igazgatók ugyanúgy egyfajta szívességbank üzemeltetőiként láncolják magukhoz a politikusokat, döntéshozókat, a kezüket még jóval azelőtt megkötve, hogy bármiféle reformjavaslatot egyáltalán eszükbe jutna papírra vetni.
Az előző egészségügyi államtitkár egészen naturálisan az utolsó „szocialista csökevénynek” nevezte az egészségügyet. Ónodi-Szűcs Zoltán ezzel a kijelentésével persze meg is ásta a saját sírját, és bár azt gondolta, a rendteremtésben élvezi a politika támogatását, legkésőbb a választások után nagyon gyorsan be kellett látnia, hogy ez legfeljebb a szavak szintjén volt így. Hiszen nemcsak – az amúgy az ÁSZ által is üdvözölt – kórházi kancelláriákra vonatkozó javaslatát, de a pénzügyi-gazdasági terület központosítására irányuló terveit, végül pedig őt is ad acta tették.
Elődje, Zombor Gábor, mielőtt egészségi okokból távozott volna az ágazat éléről, tömören így fogta meg a lényeget: „az egészségügy évek óta a politika csapdájában van”. Utódja, Nagy Anikó még az udvariassági köröknél tart, és egyelőre nincsenek igazán arra utaló jelek, hogy az ágazat vezetése érdemben hozzálátna az egészségügyet igazán és régóta feszítő problémák megoldásához. Erre lehet következtetni abból, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyelőre csak annyit közölt, hogy tanulmányozni fogják a számvevőszék vizsgálati eredményeit.
Ennek az „egyrészt-másrészt” politikának azonban, úgy hírlik, a kormányon belül is fogynak a támogatói, hiszen mind több érv – és év! – szól amellett, hogy ez legfeljebb a helyben járáshoz és a látványosabb működési zavarok elkerüléséhez elegendő, a fejlődéshez és a versenyképességhez azonban édeskevés. S hogy merre lehet az előre, azt tabudöntögetéstől sem visszariadva mutatja be a Magyar Nemzeti Bank alig egy hónapja nyilvánosságra hozott javaslatcsomagja, amelynek 180 pontjából 22 egészségüggyel kapcsolatos feladatokról szól. Hozzá kell hát látni.
Az egészségügyi rendszerváltásnak a mostaninál ideálisabb politikai feltételei nemigen voltak, és ki tudja, lesznek-e.