Rájár mostanában a rúd a francia rendőrökre. Szó szerint és képletesen is. Keződött minden a három évvel ezelőtti terrortámadásokkal, folytatódott a rendkívüli állapot bevezetésével, meghosszabbításával és az újabb terrorcselekményekkel, majd jöttek a menetrendszerű külvárosi zavargások: nyakon csípett drogdílerek, felgyújtott autók, betört kirakatok, megvert egyenruhások.
A válság már Francois Hollande elnöksége idején jelentkezett, a rendőrszakszervezetek panaszait – létszámhiány, alulfelszereltség – azonban nem akarták meghallani. Tavaly hatvanhat egyenruhás menekült öngyilkosságba.
A rendfenntartó erőkre nehezedő nyomás csupán az egyik tünete annak a rendszerszintű válságnak, amely évek óta sújtja Franciaországot, de amelyre egyetlen kormány sem tudott vagy akart megnyugtató választ adni.
A franciák szeretnek tüntetni, persze. Imádják a sztrájkot, utálnak iskolába járni. Körömszakadtukig védik a 35 órás munkahetet, a munkavállalók jogait. Mindez talán igaz. Mégis túl egyszerű magyarázata annak az erőszakos viselkedésnek, amely az elmúlt hetekben valóságos harctérré változtatta Párizs belvárosát.
A lázadás már rég nem az üzemanyagadó emelése elleni tiltakozásról szól, hanem annál sokkal többről. A lakhatás általános drágulásáról, az élhetetlen nagyvárosokról, a magas munkanélküliségről, a gazdagok és szegények közötti szakadék növekedéséről, a francia ipar védelméről, a bevándorlásról, az integráció nehézségeiről – a globalizációnak a nyugati világra gyakorolt negatív hatásairól.
Emmanuel Macron pedig nem a megoldás, hanem a rendszerszintű válság része. Macron maga is tünet. Ő jelképezi azt a megosztottságot, amely nem csupán Franciaország, hanem a nyugati világ egészére jellemző.
Ne feledjük, Macron lábjegyzet sem lenne a dicsőséges francia történelemről szóló könyvekben, ha a Le Canard enchainé (A leláncolt kacsa) nevű szatirikus lap tavaly márciusban nem leplezte volna le a jobboldal elnökjelöltje, Francois Fillon korrupciós ügyeit.
Tavaly márciusban ugyanis még mindenki biztosra vette, hogy Fillon és Marine Le Pen között fog eldőlni az elnökválasztás, vagyis – az európai tendenciáknak megfelelően – a baloldal hanyatlása mellett egy jobboldali és egy radikális politikus között zajlik majd a verseny.
Bár Francois Hollande szocialista kormányában a gazdasági miniszteri posztot töltötte be, Emmanuel Macron ügyesen levetette magáról a baloldali jelzőt, s középutasként pozicionálva magát indult el a választásokon. Az első fordulóban a szavazatok 24 százalékát szerezte meg, a másodikban ennél jóval többet, hiszen Marine Le Pennek hívták egyetlen ellenfelét.
Macron igazán nagy problémája azonban az, hogy ma is csupán a választópolgárok 20-22 százalékának a támogatását élvezi, de most nincs második forduló.
Most nem áll mellette az emberek 66 százaléka, akik a populizmustól való félelmükben szavaztak valakire, akit nem Le Pennek hívnak.
Másfél éve tartó regnálása alatt nyilvánvalóvá vált, hogy Macron a nép akaratát figyelmen kívül hagyva, személyes ambícióitól vezérelve, dicsőségre vágyva akarja irányítani Franciaországot.
Az egyszerű emberek helyett az uralkodó osztályt képviseli, a valódi problémák megoldása helyett PR-kampányt folytat, és a nemzetközi politikai porondon fotózkodik, hogy az otthoni ellenállással ne kelljen szembesülnie.
Nem véletlen, hogy az elnökségét övező kezdeti lelkesedés alábbhagyott, ezt mi sem érzékelteti jobban, mint az a friss felmérés, amely szerint a franciák 84 százaléka szimpatizál a sárga mellényesek követeléseivel, ha magával az utcai erőszakkal nem is.
Rájár mostanában a rúd a francia elnökre. A szavazóbázis ugyanis elállt mellőle.