A politikában a célszerűség gyakran felülírja az elveket, mégis van egy határ, amelyen túl a tévesen értelmezett machiavellizmus hiteltelenségbe csap át. Ennek a folyamatnak ékes példája a Jobbik néppártosodásnak hirdetett pálfordulása, az ezzel összefüggő identitásvesztése és végül a választási kudarc utáni szétesése. A bukás fő felelőse Vona Gábor, az ő hibás helyzetértékelése és fékezhetetlen hatalmi ambíciói vezettek oda, hogy a párt fokozatosan eltávolodott a nemzeti radikális közösségtől, amelyből korábban kiemelkedett.
A volt pártelnök nyilvánvalóan túlértékelte saját képességeit, ezért maga is elhitte, hogy 2018-ban eljött az ideje, kormányfő lehet belőle. Mindent ennek a célnak rendelt alá, „elvette” a Jobbik lelkét és pénzügyileg kiszolgáltatta a pártot egy bosszúvágyó milliárdosnak, akinek egyetlen célja Orbán Viktor megbuktatása volt.
Régi bajtársait lecserélte marketingmenedzserekre, balról érkezett tanácsadókra – nem véletlen, hogy kommunikációs igazgatója a pártállam idején már sikeres külkereskedőből pr-szakemberré avanzsált Radnai László volt. Vona Gábor ugyan április 8-án lemondott, s ezzel látszólag vállalta a felelősséget a sikertelenségért, de kétségtelen, hogy Sneider Tamás és Gyöngyösi Márton az ő bizalmi embere, akik nélküle nem hoznak fontos döntést.
Az elvek mellett a felelősségvállalás is lényeges a politikában, de ha ez csak a szavakra korlátozódik, az nem más, mint képmutatás. Ezen a ponton fel kell tenni a kérdést: Vona Gábor egy személyben felelős a Jobbik vesszőfutásáért és a nemzeti radikális tábor elárulásáért?
Fogadjuk el Toroczkai László és Dúró Dóra állításait, melyek szerint a levitézlett pártelnök nem vonta be őket a döntésekbe. Ebben az esetben az elnökség tagjai, a parlamenti frakció képviselői Vona Gábor bábjaiként hajtottak végre mindent, például azt is, hogy nem szavazták meg a kötelező betelepítés elleni alaptörvény-módosítást. „Ha én elmegyek mondjuk a Polgárok Házába, akkor azonnal keresztre feszítenek a párt irányítói mint Fidesz-bérencet, de a Spinoza Házban mosolygó Vona Gábort nem nevezik a baloldal ügynökének?” Ezt a kérdést Toroczkai László tette fel egy interjúban, azt taglalva, hogy mennyire elege van a Jobbik vezetésének kettős mércéjéből.
Teljesen igaza van a volt alelnöknek, a probléma csupán az, hogy ezt a választások után, május közepén nyilatkozta. Tavaly ősszel, amikor Vona Gábor a belvárosi liberálisok központjában kuncsorgott támogatásért Rangos Katalinéknál, Toroczkainak egy szavát sem hallottuk. Dúró Dóra a lapunknak adott interjúban azzal magyarázta asszisztálásukat Vona elvtelenségéhez, árulásához, hogy nagyon sokan hittek a választási győzelemben.
Ez nagyon fontos kijelentés, ugyanis fényt derít arra, milyen erkölcsi alapon nyugszik nemcsak a Vona-féle Jobbik, de azoknak a szakadároknak a szervezete is, akik most hátrahagyva a süllyedő hajót új pártot alapítanak. Magyarán ha a Jobbik valami csoda folytán megnyeri a választást, vagy legalább a Fidesz abszolút többségét meg tudja akadályozni, akkor Vona Gábor megdicsőülve pártelnök marad, Dúró Dóra esetleg az oktatási kormányzat magaslatait ostromolja, Toroczkai pedig Ásotthalmon a Mi Hazánk Mozgalom zászlóbontása helyett egy bográcsozásra látja vendégül Sneideréket. Soha nem derül ki, mi történt volna a Jobbik háza táján, ha másként alakul az április 8-i választás, de az addigi történések és az idézett Dúró Dóra-nyilatkozat kételyeket ébreszthet az új párt vezetőinek őszinteségéről.
Az elmúlt évek célpolitizálását nehéz lesz feledtetniük Toroczkaiéknak azokkal a nemzeti radikálisokkal, akik az elveiket nem a választási eredményhez igazítják.