Induljunk ki abból, hogy aki szerint nincs lehetőség korrekcióra, teljesen új rendszert kell kitalálni a közoktatásban, ezért szóba sem szabad állni az egyeztetés lehetőségét kínáló kormánnyal, az nem pedagógus. Amióta az eszemet tudom, előbb tanár fiaként, tanulóként, aztán magam is tanárként, majd iskolás gyermekek apjaként az oktatási reform szükségességéről zengő tirádákat hallgatok. Cseh Tamás a hetvenes évek elején meg is énekelte ezt a politikus nótát. De olyat még nem hallottam, hogy az érintettek kevesebb munkáért több bért követelő, egyébként respektálható igénye miatt mindent ki akart volna hajítani néhány eszement, gyermekeink teljes korosztályait téve ki annak a veszélynek, hogy a forradalmi nekibuzdulásra rámegy a jövőjük. Tisztességes pedagógus ilyet nem tesz, és elkeseredésében vagy politikai motiváltságában gyerekszobájáról megfeledkező kollégáit is megfékezi inkább a hőbörgésben. Kapaszkodjanak meg a portfólióírásban megfáradt kollégák, még az oly bőszen kritizált klikes, állami fenntartásos átalakítás sem dobott ki mindent a Magyar Bálint-féle, egyébként borzalmas rendszerből.
Felmerül a kérdés, ha nem pedagógusok, akkor kik szervezik azokat a tüntetéseket, amelyek célja nem a köznevelés rendszerének javítása, nem a vonatkozó törvény azon intézkedéseinek megváltoztatása, amelyekről időközben kiderült, hogy elhibázottak, hanem az egész rendszer eltörlése. Megdöbbentő, de egyáltalán nem váratlan választ kapunk, ha kattintgatunk egy kicsit az interneten. Kiderül ugyanis, hogy kivétel nélkül valamennyiük baloldali kötődésű, többségük közvetlenül vagy áttételesen kapcsolatban áll valamelyik osztódással szaporodott balliberális pártalakulattal, egyesek kifejezetten aktív szerepet vállalnak ezen pártok mozgalmi életében. A Magyar Idők gyűjtéséből jól látszik, hogy Miskolctól Budapesten át Sopronig, ahol utcára szólították a tanintézmények dolgozóit, a megmozdulások szervezői akkor is aktívak lennének, ha történetesen a kormány bevándorláspolitikája ellen, vagy az egyneműek házassága mellett kellene tüntetni. Kertelés nélkül kijelenthető tehát, hogy az Orbán-fóbiás politikai kalandorok most a pedagógusokat próbálják felhasználni felforgató, káoszteremtő céljaikra.
Le kell szögezni azt is, nem sikerült minden úgy a legutóbbi reform során, ahogyan azt az oktatásügyért valódi felelősséget érzők szerették volna. Sajnos sok figyelmeztetés, ami akkor oktalan félelemnek tűnt a változástól, beigazolódott. A túlzó központosítás abnormális hatásairól például minden iskolában tudnának mesélni. Több önkormányzat vállalna sokkal nagyobb szerepet intézményei fenntartásában, ha tehetné. És azokat, akik több évtizede tanítanak, még a szocialista kormányok dúlása idején is a pályán maradtak, tényleg nem kellene ostoba adminisztrációra, minősítgetésekre kényszeríteni. Csakhogy ezek mind korrigálható, javítható tévedések. És azt is támogatja minden gyermekeit szerető, Magyarország jövőjéért felelősséget érző ember, hogy a kiváló munkát végző, tanulók, szülők, kollégák által is elismert pedagógusok keressenek akár kétszer annyit, mint most. Sok ilyet ismerek, egyikőjüket sem zavarja, ha ellenőrzik, és tíz évvel ezelőtt is többet töltöttek az iskolában 32 óránál hetente.
Ezért, mielőtt kirobban a számháború, hogy a tüntetéseken részt vevők létszáma elérte-e a rezsim eltörléséhez szükséges nagyságot, vegyünk mély levegőt, és szólítsuk fel a balliberális bajkeverőket, tartsák be a kétszáz méteres védőtávolságot az iskolák környékén. Aki pedig még tag maradt az összevissza beszélő vezetők irányította szakszervezetekben, próbálja tárgyalóasztalhoz kényszeríteni őket, nehogy arról is lemaradjanak, amikor követeléseik teljesülnek.