Vannak továbbá problémái, amelyeket meg kell oldania oly módon, ahogy azokat jónak látja. A határvédelem egyike azoknak a jogoknak és egyben kötelességeknek, amellyel nemcsak önmagát védi Magyarország, de az egész schengeni zónát is, valamint Európát. Ezért aztán nem újdonság, hogy ezt a jogot elismerte az amerikai nagykövet.
Ideje volna másként nézni a világot, s tényleg valahogy búcsút mondani a Kádár-rendszernek. Az Egyesült Államok nagykövete fontos szövetségesünk képviselője, katonai szövetségünk első számú erejének hazai arca, de nem, ez nem a Szovjetunió, ahol ütemes tapssal kell reagálni, ha szóba kerül nagy barátunk neve. Mi még mindig összeütögetjük a tenyerünket, és azt figyeljük, hogy vajon mások mit gondolnak a mi döntésünkről. Mintha jönne a nagy pofon odafentről, ha nem úgy járunk el, ahogy ez nekik tetszik. Pedig nem jön. Nincs nagy pofon, se hatalmas kéz, dörgedelmes nagy vezető, aki összevonja a szemöldökét. Magyarország saját helyzetét, erejét és érdekérvényesítő képességét tisztán kell hogy lássa, és be kell játszania azt a pályát, amire képes.
A nagykövet asszony panelekből építkezik, hiszen ez a dolga, a diplomaták magánvéleménye és hivatali álláspontja között hatalmas lehet a különbség, és sajnos senkit se érdekel, hogy Colleen Bell egyébként mit gondol hazánkról. Az, hogy a „bevándorlók a terror elől menekülnek, így nem terroristák”, egy szépen felépített panel, amelyet egy külügyminisztériumi szerződésben álló magáncég egy washingtoni irodában ülő PR-tanácsadója ötlött ki.
Talán ugyanaz az ember, aki Szaddám Huszein elleni érvként a „vegyi fegyvert használt nemcsak ellenségei, de saját népe ellen is” mondatot leírta. Hiszen logikus, akit kibombáznak az otthonából, az földönfutó szerencsétlen, így jogosan várhatja el a segítséget. Pedig a világ sokkal összetettebb ennél, nem vasgolyók és fakockák élnek a Földön, hanem emberek. Saját történetük van. Igen, van olyan házából kibombázott szerencsétlen, aki örök bosszút esküdött minden ember ellen, aki Szíriát vagy az arabokat támadja.
Van megélhetési Iszlám Állam-tag, aki a fekete zászló alatt keresi meg a betevőt öt gyerekének, mióta a feleségét megölték. No és van dühös iráni, aki magát irakinak hazudva magával visz az útra egy szekérderék hasist, és azt úton-útfélen eladja a nyugatiaknak. A pénzből pedig fegyvert vesz vagy gyrossütőt, vagy lakást, vagy hazaküldi a testvérének, hadd jöjjön az is. Széplelkek ezt nem hiszik. Szerintük ilyenek nincsenek, csak egyszerű ok-okozati összefüggések, a bomba házat rombol, a lakója nyugat felé menekül, az ott élők pedig csak akkor nem adnak neki szállást és ellátást, ha fekete a lelkük.
Ha tisztában vagyunk az erőviszonyokkal, a diplomaták bársonyba csomagolt késeivel, a szavak mögött rejlő fenyegetéssel vagy épp bátorítással, akkor helyén tudjuk kezelni az Egyesült Államok üzeneteit is. Főleg úgy, hogy az igazán fontosak nem a tévében hangzanak el, hanem a Bem téren vagy ilyen-olyan, általunk ismeretlen módokon. A szövetség azonban nem arról szól, hogy mindenben egyezik a véleményünk. Amerika messze van, más problémákkal küzd, globális szereplő, méretének megfelelő gondokkal. Magyarország nem a legfontosabb problémája, még a menekültválság sem az. De minket ez nem kell hogy érdekeljen. Majd csak akkor, ha pulykát sütünk hálaadásra.
