Svédországban tízszer nagyobb az esélye annak, hogy valaki utcai lövöldözés következtében veszíti az életét fiatal felnőttként, mint Németországban, s hatszor valószínűbb, mint Nagy-Britanniában. Idén eddig 59 lövöldözés történt Svédországban, tavaly ilyenkor 100 esetet jegyeztek föl. Ezekből a statisztikákból aztán fel lehet építeni egy teljes világot, s rámondani, hogy tessék, ez Svédország.
Pedig ez a kép értelemszerűen torz lesz, nem is lehet más, egy ország statisztikai adatai és azok értelmezése nagyon rossz irányba vezetnek. A számok csak mutatnak valamit, az értelmezés pedig arra jó, hogy az ország a saját magáról alkotott képet a külföld felé felfesse. Svédország nem azt mutatja magáról, hogy veszélyes mértékeket öltött az utcai lövöldözés, hanem azt, hogy az Eurovíziós Dalfesztiválon egykor az ABBA győzött, Nobel Alfréd öröksége megjavítja az emberiséget és a svéd befogadási modell működik.
Ezzel semmi gond nincs, mert minden ország arra próbálja rávenni a többieket, hogy ismerjék el kiválóságát, de a 2018-as Európai Unió ennél azért sokkal szorosabb szövetség. Stockholm mindig is egyik vezéralakja volt a migránsválság során a befogadáspárti országoknak, ahol azzal érveltek, a svéd modell segítségével igenis működik a külföldi, idegen kultúrájú nagyobb tömegek letelepítése és integrálása a társadalomba, Magyarország pedig téved.
A magyar választási kampány hajrájában Gustav Fridolin svéd oktatási miniszter utazott Budapestre, hogy segítse az ideológiailag hozzá közel álló LMP-t, egyúttal hitet tegyen a svéd befogadási gyakorlat mellett.
Csakhogy soha nem derülhet ki, igaza van-e Fridolinnak vagy sem. A svéd modell ugyanis nem véletlenül működik ilyen jól, hiszen a sajtó nem arra fókuszál, hogy mi is történik valójában, hanem az alapvető séma működésére. Az oktatási miniszter szerint az összkép Svédországban pozitív, még ha vannak is problémák és kihívások, ezért nem is szabad kudarcnak beállítani az ő modelljüket.
Persze nem is lehet, ugyanis az ország sajtója az esetek többségében követi az évtizedek alatt kiépített rendszert, amely a Svédország számára kellemetlen hírekről lehetőleg kis terjedelemben számol be, ha egyáltalán, a sikereket pedig örömmel tálalja mindenki elé, amolyan bizonyítékként a modell működésére.
Így viszont maguk a svédek sem tudják pontosan, mi is történik az ő országukban, miért is robbant fel az a sarki közért, és vajon milyen súlyos gond valójában a szervezett bűnözés. A külföldiek még annál is kevésbé ismerik a valóságot, rájuk az hat, amit elképzelnek, Nils Holgerssonnal és Henrik Larssonnal az élen.
Az 59 lövöldözésig azonban el kellett jutni, sőt eljutott Svédország a százig is négy hónap alatt, de ha 2017-et nézzük, összesen 306 alkalommal lövöldöztek az utcán banditák, amelyben 41 ember halt meg, s 135-en megsebesültek. Történt ez anélkül, hogy jelentősen sérült volna az imázsa külföldön vagy hogy bárki észrevette volna. Ezzel szemben Nagy-Britanniában megkongatták a vészharangot az utcai vérengzések miatt, a lapok joggal cikkeznek arról, mivé változott London, s mit lehet tenni a gyilkosokkal.
Bármelyik ország bármelyik minisztere azt mondhat Magyarországról, amit akar, de az erkölcsi magaslat, ahonnan beszél egyik-másik politikus, valóban bicskanyitogató. Magyarország roppant őszinte, nem kozmetikázza a helyzetet, nincs központi irányelv a sajtóban.
Lövöldözések sincsenek az utcán, cserébe az Eurovíziós Dalfesztivált se nyertük meg soha. De anélkül azért lehet élni.