Már elmondhatjuk, hogy másfél éve négymillió fő felett van a dolgozók száma, a foglalkoztatás pedig a legfrissebb adatok szerint huszonhárom éves csúcson áll. A munkanélküliségi ráta ezzel 6,8 százalékra süllyedt. Mindez azért igen nagy dolog, mert a kormánynak úgy sikerült megállítani a munkanélküliek számának drasztikus emelkedését, és megfordítani a romló trendet, hogy közben túl vagyunk egy világszintű gazdasági és pénzügyi válságon. A munkanélküli lét, a segélyeken élés pedig a rendszerváltás utáni Magyarország egyes régióiban már megszokottá vált, több generáció nőtt úgy fel főként hazánk keleti és északi féltekéjén, hogy a gyerekek nem látták egyszer sem szüleiket dolgozni menni, annál inkább sorban állni az önkormányzatnál a segélyért.
A munka kultúráját kellett előbb visszaadni ezeknek az embereknek. Egyébként milyen furcsa a világ! Ezek azok az embertömegek, akik korábban leginkább a baloldali-liberális pártokra szavaztak, mert megkapták tőlük mindig az ígéretet a segélyre, az urnához vonulás előtt pedig még „beetették” őket némi liszttel, babkonzervvel. Az ilyen szintre lezüllesztett öntudat és mindenféle tartás nélküli embereket is maguk a szocialisták teremtették meg a rendszerváltás utáni időkben. Amikor lebonyolították az úgynevezett privatizációt, amelynek során az állami vagyon, s benne a jól működő cégek százai váltak magánvagyonná, s kerültek kontraszelekció során tehetségtelen barátokhoz, vagy piacot szerezni akaró multicégekhez.
Ezeket az üzemeket röviddel megszerzésük után a tehetségtelenek inkompetenciájuk miatt vitték csődbe, a multik pedig mert eleve csak piacot akartak szerezni. E folyamat során veszítette el munkáját hazánkban körülbelül egymillió ember. Ez a tömeg jelentős része ezt követően soha nem tudott már visszailleszkedni a munka világába, a szocialisták pedig különféle praktikákkal igyekeztek e szavazótáborukat megtartani. Például úgy, hogy rendszerszinten szemet hunytak afelett, hogy fűt-fát rokkantnyugdíjaztak. Egyébként e rendszer felülvizsgálata is kiemelkedő feladat volt, amivel komoly feszültséggel járó feladatot vállalt fel a kormány. Mint ahogy az is nagyon fontos tény, hogy a munka megbecsülésével önmaguk megbecsülését, vagyis önbecsülésüket is visszakaphatták honfitársaink százezrei.
A közmunkaprogramot korábban támadók is elcsendesedtek mára, s kénytelen-kelletlen belátják a tényt, hogy azon polgártársaink, akik szüleiktől sem látták, miként kell a betevőért naponta keményen megdolgozni, csak komoly állami segítséggel fognak ismét visszailleszkedni a munka világába. S bár még mindig igen magas a közmunkások száma, az immár egyértelmű, mára az ország gazdasági növekedése növeli a foglalkoztatást, s a magánszektorban is egyre bővül a munkaerő iránti kereslet.
Az orruknál ritkán tovább látó kritikusokat azt is meglephette, hogy a közelmúltban kiderült, egyre több közmunkás tud állást szerezni a versenyszférában. Ezzel pedig lassan beérik a kormány azon elgondolása is, hogy a korábbi úgynevezett inaktívak is ismét dolgozó, önbecsüléssel rendelkező polgárokká válnak. Olyan emberekké, akik nem adják el lelküket egy kiló lisztért, akik igényesek környezetükre és gondolnak saját, illetve gyermekeik jövőjére. Olyanok, akik nem csak az államtól függenek, életüket pedig saját döntéseik befolyásolják. A kormány tehát nemcsak munkalehetőséget, hanem a polgárosodás alapvető feltételét is megteremtette. Mindez pedig nagy fájdalom lehet a szavazótáborukat mindig a kiszolgáltatottak tömegének félrevezetésével felduzzasztó pártoknak.