Egyetlen épelméjű ember sem állíthatja teljes őszinteséggel azt, hogy hazájában nem léteznek olyan területek, ahová – ha teheti – soha az életben nem tenné be a lábát. Józsefváros lakói is nagyon jól tudják, hogy a látványos városfejlesztések ellenére megmaradtak a rossz hírű utcák, amelyekbe sötétedés után nem ajánlatos betévedni. E sorok írója is messzire elkerüli a lakásával szemben lévő telepet, amelynek rendőrök a gyakori látogatói. Ahogyan szegény Szögi Lajos is megkerülte volna Olaszliszkát, ha tudja, milyen borzalmak várnak rá.
A helyzet külföldön sincs másképp.
A hollywoodi filmek rajongói számtalan alkalommal találkozhattak már a New York-i és Los Angeles-i gettók világával, a bandák háborújával, ahol a helyi törvények uralkodnak, nem az Egyesült Államok alkotmánya a mérvadó. Ezekbe a negyedekbe bizony nem teszi be a lábát rendőr. Ha nem is feltétlenül tilos a belépés, de nem szívesen sétálnak a zsidók a svédországi Malmö egyes részein vagy a brüsszeli bürokraták Molenbeekben.
Igenis léteznek no-go zónák, még akkor is, ha ezt az adott ország kormánya – teljesen érthetően – nem akarja beismerni. Melyik állam vezetője vallaná be, hogy az országának törvényei egyes városrészekben nem alkalmazhatók, mert ott a saría, az iszlám törvénykezés az úr? Pedig a brit kormánynak is mindennap meg kell küzdenie azokkal a szakállas muszlim fiatalokkal, akik kirántják a sörösdobozt a járókelők kezéből, azokkal a birminghami iskolákkal, ahol iszlamista hatalomátvételt kísérelnek meg, vagy azokkal a családokkal, amelyek házasságba kényszerítik a lányukat, netán megcsonkítják a nemi szervüket. Igen, ez is általánosan bevett gyakorlat Nagy-Britanniában.
Ezek a problémák természetesen a társadalom, az ország elenyésző hányadában jelentkeznek, ezért jogosan háborodik fel a brit értelmiségi, ha azt mondják neki, hogy tiltott városrészek léteznek a hazájában. Mi is utáltuk, amikor kétszáz bakancsos, valójában teljesen veszélytelen fiatalember felvonulását úgy interpretálták Európában: náci diktatúra van Magyarországon, és ennek még a lakosság is örül.
Nem szabad tehát eltúlozni a bajokat, de be kell ismerni, hogy létező problémákról van szó. Be kell ismerni, hogy az az ország, amelynek vezetője azt mondja: a bevándorlást képtelenség megállítani, az az ország többé nem szuverén, vezetője pedig alkalmatlan arra, hogy ellássa feladatát. Ha pedig az etnikumok közötti együttélésből súlyos konfliktusok fakadnak, egyes közösségek pedig elzárkóznak a társadalom többi részétől, hogy a saját törvényeik szerint éljenek, az azt jelenti: abban az államban nem sikerült integrálni bizonyos közösségeket.
Malmö, Brüsszel, Párizs, Marseille, New York és Birmingham. Ezek a városok mind példák arra, hogy bajok vannak. Lehet hibáztatni ezért a vezetőket, a kultúrák közötti óriási különbségeket, a globalizációt, a szíriai háborút, de még azt is mondhatjuk, hogy csak a bevándorlók harmadik és negyedik generációja az, amelyik fellázad, hőbörög és iszlamista katonának áll a Közel-Keleten.
Mindegy, hogy kit hibáztatunk. A végeredmény az, hogy az Európába történő, évtizedekkel ezelőtti bevándorlás következtében is no-go zónák jöttek létre, társadalmi konfliktusok keletkeztek. Kezelhető, de tapintható konfliktusok. Mi lesz akkor, ha a tavaly tetőzött bevándorlási hullám hamarosan felerősödik, és évente milliók érkeznek Európába a világ minden tájáról? A válasz egyértelmű: a tömegeket nem lehet majd kezelni. Az integrációs kísérletek megbuknak. Wir schaffen das nicht. Nem fog sikerülni.