Berlin, Moszkva és Sztambul (illetve Ankara): ezek az erőközpontok valóban a mi háromszögelési pontjaink. Nemcsak most, évszázadok óta. Hogy mást ne mondjak, mindhárman tartósan megszállták már az országunkat. Az egyik keresztény, a másik ortodox, a harmadik muszlim. Németország az unió vezére – velük most épp egy birodalomban vagyunk, de mind Berlin, mind Brüsszel elejtette a fonalat, nem képes felismerni eminens érdekeit. A reálpolitika azt mondja: az orientációnk kizárólagosan sem kelet, sem dél, sem nyugat ellen nem irányul, de nem is megyünk egyikkel szemben sem. (Az egyedüli baráti égtáj pillanatnyilag észak – arra van Visegrád.) Akarunk megint önként bebújni valamelyik „gazdaállat hónalja” alá? Nem akarunk – pláne, ha kezd is erősen kihűlni. A világpolitikai átrendeződés veszélyeket hordoz: a biztonságunkra, a gyarapodásunkra, a kultúránkra nézve. A veszély neve népvándorlás. (Mint ahogy a bolygó neve: halál.) S ki vitatná, hogy Európa biztonsága immár nemcsak Európán múlik?
Hallgatom a miniszterelnököt, s már látom a bel- és külhoni vuduharcosokat, amint döfésre lendítik a kötőtűiket. Merthogy ez valóban kínos: egy politikus, aki nem fél és nem beszél mellé. Az új népvándorlás valóban történelmi tény, évtizedes folyamat: 2015-ben csak elkezdődött egy históriai éra.
S hogy el tudják-e engedni a néptől elszakadt európai vezetők az elveszett illúziókat és ideológiákat? Maguktól aligha. Nem riasztják őket sem a párhuzamos társadalmak, sem a muszlim migránsok integrálhatatlansága. Valóban nem veszik át a mi életmódunkat, ha azt látják, hogy – az övékkel ellentétben – a miénknek ez a dekadens vadliberális változata szétesőfélben van; s hogy a népvándorlás az életrevalóság viadala (ha feltett kézzel fogadjuk: diadala). A migráns (ha nem terrorista) valóban nem ellenség, hanem áldozat – de az érdekeink akkor sem egyeznek.
Hogy miként kell megállítani Brüsszelt (akár Arturo Uit), azt én nem tudom. Az Európai Bíróság szerintem kevés lesz hozzá, de a népszavazás legalább emlékeztet a népszuverenitásra, ha már a senki által meg nem választott Juncker és társai megfeledkeztek róla. Igen, a kvótavita nem egyéb, mint hogy a Titanic jégheggyel való ütközésekor melyik kabinba mennyi víz jusson. A széplelkű értelmiség meg azon vitázik, milyen zenét játsszon a zenekar.
Kereszténység vagy kalifátus: nem rangsor, csak különbség – fogalmazott Orbán. Nem gondolom, hogy például Merkel kalifátust akarna, s hogy neki kő volna a szíve vagy az agya helyén – csak épp nem képes felnőni a „vaskancellárokhoz”. Mi meg korábban sosem jártunk túl jól a kritikátlan csatlósléttel, ezért célravezető, hogy legalább gyávák és meghunyászkodók ne legyünk. Tényleg sehol nincs előírva, hogy az európai polgárokat gyökértelen világpolgárok vezessék, lenézzék, sőt levegőnek tekintsék – amíg tudják, merik; s főként, amíg tehetik. Miért volna unortodox kimondani, hogy a migránsimportra szövetkezett politikus–embercsempész koalíció a rabszolga-kereskedők praxisát koppintja? S azt, hogy az unionisták és szuverenisták európai küzdelmét a kvótaharc döntheti el? Azt pedig már magam is pedzegettem, hogy Brüsszelnek az Európai Egyesült Államokért a tömeges antiszemitizmus-import sem nagy ár.
A kormányfő szerint az Európai Unió „nem a Szovjetunió újraköltve”. Még akkor sem az, ha a pártatlan Európai Bíróság – a horogkereszttel ellentétben – nem tartja önkényuralmi jelképnek a vörös csillagot. Ám abból a tizenkét uniós csillagból egy-kettő alanyi jogon a miénk is…
