A nyolc éve regnáló Polgári Platform ugyanis a gazdasági sikerek mintaállamává változtatta az országot: külföldi beruházók tömegét csábította az országba, Varsót Kelet-Európa pénzügyi központjává varázsolta, a legsúlyosabb recesszió idején is gazdasági növekedést produkált, az utóbbi években pedig a munkanélküliséget is jelentősen csökkenteni tudta. Egy évvel ezelőtt tehát nem az volt a kérdés, hogy ki nyer, hanem az, hogy milyen arányban. A papírforma azonban már májusban borulni látszott, amikor a hivatalban lévő államfő helyett a Jog és Igazságosság jelöltje győzött az elnökválasztáson. A nemzeti-konzervatív párt azóta csak tovább erősödött, és vasárnap nagyarányú választási győzelmet aratott.
A Polgári Platform vereségét sok mindennel lehet magyarázni: rossz kampánystratégiát alkalmazott, korrupciós botrányokba keveredett, népszerűtlenek a vezetői, a választók egyszerűen megunták a kormányt és valami újra vágytak. A magyarázat azonban ezeknél az okoknál valószínűleg sokkal egyszerűbb: az emberek már nem érzik magukat biztonságban. Nem érzik úgy, hogy a kormány az ő érdekeikért, Lengyelország nemzeti érdekeiért cselekszik. A kampány során sokan panaszkodtak arra, hogy miközben a multinacionális vállalatok valóban jól érzik magukat az országban, és hozzá is járultak a gazdaság növekedéséhez, az emberek mindezt nem érzik saját bőrükön. Bár a rendszerváltás utáni időszakban Lengyelország egyértelműen virágzásnak indult, és az európai uniós csatlakozással is kétségkívül jól járt, az elmúlt egy évben olyan változások történtek Európában, amelyek megnövelték a lengyelek félelemérzetét. Oroszország megerősödése, a szomszédos Ukrajnában dúló polgárháború, az euróövezeti válság és a bevándorlási hullám is arra ébresztette rá a lengyeleket, hogy Európában nemrég új időszámítás kezdődött. Egy olyan korszakba léptünk, amelyben az Európai Unió vezetői még több döntéshozatali lehetőségtől fosztanák meg a tagországokat, még inkább bele akarnak szólni az egyes államok belügyeibe, azaz még mélyebb európai integrációt szeretnének megvalósítani.
A tagországok azonban úgy érzik, hogy éppen a legnagyobb válság idején bizonyul működésképtelennek az EU, és cselekvőképtelennek annak vezetői. Ha figyelembe vesszük azt is, hogy a britekhez vagy a magyarokhoz hasonlóan a lengyelek is nehezen viselik szuverenitásuk elvesztését – gondoljunk arra, hányszor szállták meg, darabolták fel és alázták meg ezt a nemzetet –, akkor nem csodálkozhatunk a lengyelek választásán. A megmondóemberek természetesen populistának és demagógnak nevezik a Jog és Igazságosságot, amiért elutasítja az EU mindenhatóságát, amiért Németország helyett a visegrádi országokkal törekszik szorosabb viszony kialakítására, amiért megadóztatná a bankokat és a multinacionális vállalatokat, amiért nagyobb segítséget nyújtana a devizahiteleseknek. Amiért az emberek érdekeit, a nemzeti érdekeket képviseli. A populizmust kiáltók azonban ezekkel a megbélyegzésekkel csak még nagyobb kárt okoznak Európának, még inkább elidegenítik az embereket az uniótól. A lengyelek választottak, és hamarosan hasonló választásra szánhatják el magukat más országok is. Az Európai Unióban új szelek fújnak. Kérdés, hogy mindezt mikor veszik észre Brüsszelben és Berlinben.
