Végstádiumában az Orbán-fóbia az épelméjűségnek a látszatától is megfosztja az ebben a kórban szenvedőket. Erre engednek következtetni azok a balliberális megnyilvánulások, amelyek egyre gyakrabban emlegetik az erőszak valamelyik formáját a politikai viták elfogadható megoldásaként.
A józan észt megtagadó indulatrohamok mindegyike abból a tévhitből indul ki, hogy a jelenlegi kormányt legkésőbb 2018-ban le kell váltani, ellenkező esetben itt a világvége. Mivel látják, hogy társadalmi támogatottságuk egy demokratikus választáson valószínűleg kevés lesz a győzelemhez, sunyi utalásokat tesznek arra vonatkozóan, miként lehetne politikai képességeik kínzó hiányát balhéval, törvénytelenséggel pótolni.
A sort Juhász Péter füttyös akciója nyitotta meg, és Ungváry Krisztián vérző szemöldöke sokakban felidézte a pszichológia szemináriumon tanultakat, miszerint a fülsértő agresszió is agressziót szül. De jött Szigetvári Viktor nagyon demokrata, aki gyáva ugyan nyíltan meghirdetni a forradalmat, ám a súlytalan Együtt pártelnökeként azzal hergeli az erre fogékony közönséget, mennyire nehéz lesz ezt a kormányt békés eszközökkel eltávolítani. Vajda Zoltán főállású tüntetésszervező szintén kiemelkedő bátorságról tesz tanúbizonyságot, amikor azon morfondírozik október 23-án – 1956 hőseinek emlékét is bemocskolva esztelenségével –, hogy mi van olyankor, ha a rendszer nem választások útján dől meg. Hozzájuk képest Hadházy Ákos LMP-be kiugrott fideszesként legalább egyértelmű, amikor kijelenti, hogy ha nem az Orbán-fóbiások győznek 2018-ban, akkor már csak a forradalom következhet.
Ezzel szemben a helyzet az, hogy a Magyar Idők olvasói által a legkevésbé sem tisztelt urak nem tudják, mit beszélnek. Az még hagyján, hogy ők, és a hozzájuk hasonlók meg sem állnának Brüsszelig, ha netán a magyar nép ma még végletesen szemben álló csoportjai lennének olyan bolondok, és rájuk hallgatva egymásnak esnének. Ott várnák reszketve, hogy valaki, mondjuk Soros vagy Schulz, netán Clintonné helyre tegye a kizökkent időt, ami az ő olvasatukban annyit tesz, ismét övék a hatalom. De el kell keserítenem őket. Magyarországon a többség normális. Még akkor is, ha hatással van a társadalom bizonyos hányadára a mindent lealacsonyító fikakultúra, a kritikának álcázott állandó nyavalygás, aminek egyetlen célja a rossz közérzet terjesztésével a bizonytalanság növelése, az alkotó energiák elfojtása, a nemzeti megbékélés és az összefogás megakadályozása. Lássuk be, a szókarate balliberális szájhősei a sikertelenség terén még elég sikeresek. De már nem sokáig. Lehet, hogy éppen 2018 bizonyítja majd be egyértelműen, hogy a magyarok nem kérnek ebből az életerőt elszívó dementormentalitásból.
Viszont addig is érdemes tisztázni néhány kérdést. A demokrácia nem azt jelenti, hogy két ciklus után le kell váltani egy kormányt, hanem azt, választások útján le lehet. Ez pedig nem olyan nehéz, mint az idézett urak állítják, csupán több szavazatot kell gyűjteni valakiknek, mint a kormánypártok.
Ehhez persze kell némi kreativitás és politikai innováció, ami túlmutat a miniszterelnök elleni gyűlöletkeltésen, a karaktergyilkos lejáratásokon, és valami vonzót is fel tud mutatni a korrupció vádjának monomániás ismételgetésén túl. A jogállam sem azt jelenti, hogy minden vitás kérdésben a baloldalnak van igaza, és ezért a jobboldali kormányt el kell söpörni. Nem baj tehát, ha nem sikerül. Igazi demokrata ilyenkor gratulál a győztesnek, és ellenzékben is indul dolgozni szeretett hazája felemelkedéséért, sokszínű, sokfélét gondoló nemzete boldogságáért, jólétéért.
Minden más opció abnormális.
