A Hugó-napi igazgatóválasztás volt a közösségi élet, a tanulmányokon túlmutató versengés csúcsa, egyhetes kampánnyal, a győztesnek a kitűnő bizonyítványt is lepipáló dicsőséggel, s mindenkinek a tanárokkal közösen egész napos programokkal, fejlesztő óra és uniós felmérés híján is a kreativitás kézzel fogható próbájaként. Olyankor, de csak akkor, még azt az őrültséget is elnézték, sőt tréfának tekintették tanáraink, hogy az egész iskola csövesnek öltözzön. Vagy hogy kockás inget húzzon.
Amikor pénteken mutatták a büszkén posztolt képeket, először azt hittem, hogy mint országszerte, szeretett alma materemben is elnézték a naptárat: bár másfél hete a böjt havába léptünk, megkésett farsangi mulatságot rendeztek, ezért öltözött mindenki cowboynak.
1989-ben érettségizem, van fogalmam arról, milyen történelmi időkben diáknak lenni. Mégsem lázadtunk, pedig akkor lett volna miért. A fölöttem végzett évfolyamban az egyik jeles diák a történelemérettségin azért kapott négyest, mert ragaszkodott ahhoz, hogy 1956-ban népfölkelés zajlott, nem pedig ellenforradalom (igaz, el is vághatták volna). A bátrabbak olvasták és terjesztették a Tiszatájat, tudtuk, hogy „egyszer majd el kell temetNI”, ám amikor ennek eljött az ideje, az eseményre senki sem mozgósított a felvételire való készülés helyett, még az idővel igazgatóvá avanzsált közkedvelt történelemtanár sem. Kitartó tiltakozásunk abban merült ki, hogy szabotáltuk az orosztanulást; bár így ez sem igaz, hiszen a tanárnő szabotálta, s talán nem is mély meggyőződésből, hanem a lehetőség kínálta kényelemből. Mellékesen hiba volt, nyolc év alatt legalább középfokú nyelvvizsgát illett volna tenni.
Ám egy emberöltő alatt mintha semmi sem változott volna. Nagyobbik fiam iskolai keretek között nyolcadik éve tanul angolul, de a klasszikus példánál maradva, nem biztos, hogy tudna szabatosan egy pohár vizet kérni. Nem – csak – az ő hibája: huszonketten nyomorognak a nyelvi csoportban, óránként mindenkire jut vagy három szó, ha netán meg akarna szólalni. Sorolhatnám még végeláthatatlanul a jeles tanulóként is nyilvánvaló hiányosságait, amelyekről nem kizárólag ő tehet. Hanem az oktatási rendszer is, amelyet a rendszerváltás óta évről évre újragondolnak, megvitatnak, aktualizálnak, a kor kihívásaihoz igazítanak, mégis egyre szaporodnak a „diszesek”, az eredményeink nemzetközi összehasonlításban megállíthatatlanul romlanak.
De szép is lenne, ha gyerekeink végre úgy, annyit és azt tanulnák, ami a boldogulásukat a leginkább szolgálja. Ha valamiért, hát ezért tényleg érdemes töprengeni, vitatkozni, ha kell, tüntetni. A tanároknak. Ha szánnak rá időt a szabadidejükből, s a szülőknek, ha úgy látják, van értelme csatlakozni. Vállalva annak ódiumát, hogy óhatatlanul rájuk telepszik a pártpolitika. Ám a kiskorú gyerekeket, az általános és középiskolásokat, a státusuk szerint éretleneket még a kockás inges forradalmárok is szíveskedjenek ebből kihagyni. Nem bátor kiállás, hanem gyáva manipuláció ennek viselésére buzdítani őket.
Szülőtársaimnak óvintézkedésként pedig azt tanácsolom, ne tépjék szét, ne hajítsák kukába, csupán átmenetileg csomagolják el a kockás ingeket. Különféle anarchisták annyiféle színű, mintájú inggel kérkedtek már, s dobták azokat az utánuk következők a történelem szemétdombjára. Mégis viseljük őket. Ki tudja, a mai kockások holnap éppen csíkosra váltanak. Nem az ing hibája. Egyszer talán még tanítani is fogják: nem a kockás teszi a diákot.