Biztonságiak vizsgálják át a római Szent Péter térre belépők táskáját, ruházatát. Az ördög sosem alszik, ellenkezőleg, nagyon is ébren van. Már a húsvéti feltámadás ünneplőinek is – hogy ünnepelhessenek – végig kell járniuk a kálváriát. Ijesztő! A megbocsátást hirdető Jézus feltámadásának emlékezete mára egyszerűen biztonsági kockázattá lett. Ha a Megváltó közelébe kívánkozol, ha a templomába akarsz lépni, életveszélyben vagy. Az ember nézi a televízió képsorait, és alig hisz a szemének. Pedig hinnie kell.
Itt tartunk az Úr 2017. esztendejében, húsvétkor. Így kell hallgatnunk az evangéliumot. A jó hírt. És ez nem jó hír.
Vajon kinek van ma útjában a szelíd Jézus, aki még a keresztfára szegezve is így sóhajtott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Költői a kérdés. Számomra egy pillanatig sem lehet vitás: a pénz áll minden mögött. Az üreslelkű kalmárvilág, amelynek nézete évezredek óta változatlan. Azokra a lelketlen kufárokra gondolok, akik máig nem tudják megbocsátani saját kiűzetésüket a jeruzsálemi templomból. „Meg van írva [szólt a csarnokba belépő Jézus], az én házamat imádság házának nevezik: ti pedig rablók barlangjává teszitek.” Aztán kötélből korbácsot csinált, és kiűzte őket a templomból – olvassuk a Bibliában –, a pénzváltók pénzét kiszórta, az asztalokat felborította… Nem a békés kereskedőkkel – a gátlástalan kalmárokkal gyűlt meg a baja a Megváltónak. Az a jámbor Jézus cselekedett így, aki mindig szelíden beszélt az emberekkel…
Rossz hírek érkeznek mostanság. A világban egyre több a vér. Robbantanak, ölnek, az erőszaksorozatok mögött, a háttérben pedig mi más lenne – mindenütt ott az arctalan pénz, minden konfliktusok okozója. Szemközt a pénzemberekkel meg ott áll a kezét fölemelő, békességre intő Krisztus. Ám a nagyvilág – benne a művelt, önmagától eltelt Európa – mára egyre jobban kihátrál a kereszténységből. A puskaporos földrész megmaradt hívői kapaszkodnának a húsvét üzenetébe – sokan éppen a célkeresztnek tartott Szent Péter téren. A keresztény világ még reménykedik: talán nem istentelenedett el teljesen a világ. Ha az Úr velünk, ki ellenünk?
Jézus nem alkudozott a jeruzsálemi kufárokkal, holott akkor és ott, a templomban dőlt el a sorsa, hogy vinnie kell majd a hátán a keresztet… A Golgota jutott neki és az örökkévalóság, mert rámutatott – volt bátorsága rámutatni – az emberi romlottságra.
Jézus hite útjában volt a pénzhitűeknek, ahogyan azóta is. Csak a vak nem látja: a pénz áll minden egyes háborúság mögött, semmi más. Jézus nemcsak észrevette ezt, ki is mondta. Keresztet kapott érte – és örök életet. A szív csapott össze a szívtelen pénzzel. A szelíd hívő a gátlástalan kufárral. Azt is mondhatnánk, a romlatlan vidék a romlott várossal… A bűnös, förtelmes várossal – és máris a jelenben vagyunk. Ha már Róma, az örök város is rettegésben él, vajon milyen lesz majd a húsvét a kevésbé istenes metropoliszokban? Hiszen naponta látjuk, halljuk, olvassuk a rémisztő hírekben, hogy milyen. Véres, fölzaklatott településekről szólnak a tudósítások (Párizs, Brüsszel, Nizza, London, Kairó, Dortmund) meg rettegő emberekről, akik nem tudják, vajon mit hozhat még nekik a jövő. Hiszen ki is tudhatná, hol a vége, lesz-e vége egyáltalán.
Mi idehaza tartjuk magunkat rendületlenül. Nálunk az alaptörvény Istennel kezdődik – „maradiságunkért” kaptunk is annak idején hideget-meleget a művelt Nyugattól. Mint aki lemaradt egy brosúrával… Holott „csak” megmaradtunk a hitünkben. Vittük tovább Jézus keresztjét. Elvégre hinni annyi, mint szívünk szerint cselekedni, hűnek maradni jóban-rosszban. (Azóta is, mintha csak összebeszéltek volna ellenünk, egyre jönnek a támadások. Újkori kufároktól rendre kapjuk a gúnyos kritikákat. Mintha nem lett volna elég, hogy a kommunista évtizedek alatt elvették a keresztény ünnepeinket, és csak a locsolkodást meg a hímes tojást tűrték meg Mária országában. Jézus Krisztust negyven éven keresztül „indexre” tették az istentelenek.)
A nagyvilág kereszténysége, nem csoda, kicsit tanácstalan: van-e most, húsvétkor bármiféle ünnepelnivaló? Nehéz a kereszt a mai világban. Nehéz, hisz például Európában, a finom, „művelt Nyugaton” azt lehet mondani, szinte kiment divatból a hit. Mintha lejárt volna a jegye. Mintha útban lenne. Mint akiről egyszerűen elfeledkeztek, félretolták. Hihetetlen és elszomorító. Hiszem, hogy – Krisztus meglátása szerint – tényleg a pénzt kell keresni a dolgok mögött. (Talán a mesterségesen gerjesztett menekülthullám és az ahhoz készült mecsetépítési projekt „kifizetődőbbnek” bizonyult, mint a kétezer éves megtartó hit? Nem is merem folytatni a gondolatsort… Ámbár sokat elmond, hogy néhány éve több nyugat-európai nagyvárosban már a köztéri karácsonyfa-állításról is „leszoktak”.)
Pedig ha valamikor, akkor most, ezekben a megveszekedett, véres, zavaros időkben kellene igazán a krisztusi kapaszkodó. Előttünk a golgotai példa: hinni a feltámadásban. A világ most félve, csatazajban kényszerül ünnepelni a húsvétot. Azt az ünnepet, amelynek egyik üzenete éppen az idevágó evangélium, a föltámadás. Méltatlan ez az állapot, de nem hagyhat el a hitünk. Bármennyire ijesztő a jelen, Szent II. János Pál pápa szavai erősítsenek minket: „Ne féljetek!” Ha Krisztus föltámadott, akkor életműve, a kereszténység sem veszhet el.
Pilhál György
