Két nap után annyi már kimondható, hogy ad hoc akciózik a szélsőbaltól a szélsőjobbig két-háromezer ember, zömében fiatal. Az első éjszaka még csak-csak látszott valamiféle szervezettség, ám csütörtök estére mindössze a sétálgatás maradt – na meg a rendőrök megtámadása. Ez utóbbi a néhány száz fős kemény mag szabadidős tevékenységét jelenti, akik magáért a zavargásért mennek az utcára.
Mielőtt megvizsgálnánk a rendőrök elleni támadások mibenlétét, világítsuk át magukat a tüntetőket. Láthatóan heterogén a társaság. Tamás Gáspár Miklós maga sem tudja, hogy éppen maoista vagy csak TGM-ista, de vörös zászló alatt vonulgatva megmosolyogtató. Az aurájából kinőni látszik a Munkáspárt Vajnai Attila-féle szárnya. Mindjárt mellettük feltűntek az anarchisták, még a jellegzetes álarcukat is felöltötték, hogy aztán levéve azt asszimilálódjanak a hétköznapinak látszó fiatalemberek soraiba.
Az antifákról se feledkezzünk meg, a nyugati Antifasiszta Akció magyar követői fekete ruhában már hajaznak elvtársaikra, ám még sodródnak az árral. Aztán a Jobbik, mint ezt a magasba tartott zászlaik jelezték, és a Momentum, két pártnak látszó mozgalom. Mindez a katyvasz még nyakon öntve a CEU-ért tüntetőkkel, a Szabad Egyetem-csoporttal. Az persze kérdés, egy belpolitikai tüntetésen miért támadja meg a magyar rendőrt egy belga és egy német állampolgár.
Az összképet kissé rontja, hogy Nyakó István az MSZP színeiben egymaga is neki-nekirontott a rendőrök sorfalának. Ebbe a kategóriába tartozik Kunhalmi Ágnes (MSZP) és Szél Bernadett (LMP – vagy inkább már DK?) fagyoskodása a hangoskodók között. Bár ők legalább országgyűlési képviselők, nem úgy, mint szegény Nyakó. Kunhalmi ráadásul már-már Jeanne d’Arcként tüdőzött bele a paprikaspray-be, „ilyet se nyeltem még”, mondta erről az ATV-nek. Spongyát rá.
A show-t azonban nem a hivatásosak próbálják ellopni, hanem pillanatnyi érdekből – láttasd magad, ha már a választók számára vonzó programod nincs – a Momentum. És itt álljunk meg egy szóra! Csütörtökön a Kossuth téri gyülekezőre – mintegy élcsapatként – maroknyi csoportba verődve érkeztek a mozgalom vezéralakjai.
Mozdonyfüstöt okádtak az élenjárók kezében a füstgyertyák, no nem holmi házibulikon használatos füstölők, hanem a párizsi utcákról jól ismert, hatékony, leginkább füstgránátnak látszó tárgyak. Jól lehet dobálni is vele a rendőröket, ahogy azt a beszédes becenevű Fegyőr, Fekete-Győr András mozgalmárfőnök be is mutatta, helyettese pedig csak próbálta volna – sikertelenül.
Demokrata azonban nem dobálja a rendőröket, és nem azért, mert ezzel törvényt sért. Ilyet még az Európai Parlamentben gyakran vörös fejjel hangoskodó Guy Verhofstadt sem tenne, akinek liberális pártcsaládjához, az ALDE-hoz a közelmúltban csatlakozott a Momentum. A párizsi sárga mellény nagynak tűnik Fegyőrék számára, ott ugyanis valóban a nép ment utcára, nem hivatásos „forradalmárok”.
Ám ne ragadjunk le a pillanat mozgalmánál; a heterogén összesereglés – hogy ne írjam: csődület – sem vezetőkkel, sem programmal, sem kitűzött célokkal nem rendelkezik. Hacsak nem vesszük programnak, hogy tehetetlenségükben nekirontanak a rendőröknek. A tüntetők mindkét nap bejelentés nélkül vonulgattak a fővárosban a Kossuth tértől a Kossuth térig. A felmérések szerint a magyarok döntő többsége nehezményezi a rendőrök céltalan megtámadását.
Mindenkinek alapjoga a békés véleménynyilvánítás és a gyülekezéshez való jog. Ezt a rendőrség a jelenlétével is biztosítja az állampolgárok számára. A rendőrök megtámadása azonban éppúgy nem alapjog, mint ahogy a közintézmények megrohamozása sem az. A világ egyetlen államában sem. Ezt vezető nélkül is megérthetnék a tüntetők.
