Néhány évvel ezelőtt mutatták be a Bazi nagy francia lagzik című francia vígjátékot, amelyben a katolikus szülők négy lánya egy zsidó, egy kínai, egy arab és egy afrikai férfival köt házasságot, számos bonyodalmat hozva a család életébe. A film tabuk nélkül mutatja be a társadalmi előítéleteket, a vők egymást Kohnnak, Arafatnak és Bruce Lee-nek csúfolják, az apa pedig rasszista megjegyzésekkel szórakoztatja szeretteit.
A faji, vallási ellentétek között egyensúlyozó anya a legnagyobb keresztény ünnepre, karácsonyra hívja a multikulti család tagjait. Halal hentesnél vásárol húst, kóser ételt főz, kínai séftől kér receptet, míg a lányok kiokosítják férjeiket, hogy a béke érdekében ne mondjanak ellent a papának, ha a bevándorlás és a bűnözés összefüggéséről beszél. Az anya is azt kéri férjétől, hogy négy indulatokra okot adó témát feltétlenül kerüljön: Izraelt, a dalai lámát, a burkát és a francia futballválogatott faji összetételét.
Helyben vagyunk, a franciák nagyon is tudják, mi feszíti szét országukat.
A politikából szalonképtelensége okán eltanácsolt Jean-Marie Le Pen mondta ki először néhány éve, hogy túl sok a fekete a futballválogatottban. A francia csapat akkor mélyponton volt, a dél-afrikai világbajnokságról egy rúgott góllal estek ki. Nicolas Sarkozy akkori elnök válságértekezletet hívott össze, miután politikai riválisa, Dominique de Villepin korábbi miniszterelnök azzal támadta a kormányt, hogy Franciaország olyanná válhat, mint amilyen a Dél-Afrikában látott válogatott.
A franciák a vb-n elszenvedett vereséget egyben az integráció kudarcaként élték meg, ezért gyorsan taktikát váltottak. Átnevelték játékosaikat, minden válogatott játékosnak meg kellett tanulnia a himnuszt, udvariasan megkérték őket, hogy a győzelmek után ne szüleik származási országának zászlaját, hanem a nemzeti trikolórt lobogtassák. Ha ez kellett ahhoz, hogy Pogba, Mbappé a döntőben gólt lőjön, és ezzel újra világbajnokok legyenek, akkor a húzás bejött.
Az „egy országért küzdünk” propagandája működött, az integráció legalább tizenegy játékosnál sikeresnek mondható, a külvárosokban azonban továbbra is naponta gyújtogatnak a munkanélküli algériaiak. A világsajtót persze most a széles vigyorral a gall kakasra mutogató fekete futballisták fotója járja be. A multikulti világ globális propagandaadója, a CNN hétfőn már a migráció diadalát ünnepelte. Pedig szomorkodhattak is volna, mert ebben a viszonylatban mindenképpen az integráció kudarcának kell tekinteni, hogy a holland válogatott ki sem jutott Oroszországba, a korábbi világbajnok „multikultielf” pedig simán kiesett.
A tunéziai származású német középpályás, Samir Khedira utólag úgy magyarázkodott, hogy az Erdogan-ügy (két török származású német játékos parolázása a nem a demokrácia híveként ismert török államfővel) sokat ártott a csapatnak. Ettől függetlenül, ha Hummels két méterről befejeli a nem túl erős Dél-Koreának a meccs végén, akkor most nem Özilék a bűnbakok, nincs török–német szembenállás. A kihagyott ziccer sajnos mégis teremthet politikai válságot.
Abszurd nyilatkozatok járják be a sajtót, keresztény–multikulti vallásháborúvá silányult a vb-döntő is, pedig mindenki láthatta, hogy a lecserélt fekete bőrű afrikai francia keresztet vet a partvonal előtt. Subasic horvát kapustól sem azt várta a hazája, hogy buktassa meg a multikulti államot, hanem hogy vetődjön el, ha jön a labda.
Futballsikerekből levezetni az integráció működőképességét önbecsapás. Elég volt ehhez látni, ahogy a vb-címet ünneplő, főként bevándorlókból álló tömeg Párizs utcáin autókat borít fel, rendőröket dobál kővel. Őket se ártana megtanítani a Marseillaise-re – de legalább adni nekik egy labdát.