Idáig nem gondoltam közügynek, hogy tudok-e örülni. Egészen addig, amíg a magyar válogatott osztrákok ellen aratott szenzációs győzelme után napvilágot nem látott a magyar közbeszéd lelkileg menthetetlenül sérült, minden eddigi szellemi nívótlanságot alulmúló eszmefuttatása.
E szerint bátran vállalniuk kell véleményüket azoknak, akik nem tudnak felhőtlenül örülni a nemzeti csapat sikerének, mert minden megszerzett pont az Európa-bajnokságon Orbán diktatórikus rendszerét erősíti. Ami erről elsőként kikívánkozott belőlem, azt természetesen most sem szánom a nyilvánosságnak.
De azt ezek után nem hallgatom el, hogy igenis feleségemmel és lányommal megkönnyeztük a második gólt, és látva az utcán, a sörözőkben, az utcai kivetítők előtt eksztázisban ünneplő embereket, a hangom is elcsuklott. Végtelenül tudom sajnálni azokat az idiótákat, akiknek ezekben az évtizedek óta várva várt pillanatokban is saját kicsinyes politikai sértettségük járt az eszükben.
Nincsenek ők sokan, viszont igen jól szervezettek és szorgalmasak beteg ostobaságuk terjesztésében. Emlékezzünk vissza, már a mérkőzés előtt elkezdődött a sunyi sakálvonyítás, még gyors felmérést is rögtönöztek az egyik propagandarádiójukban arról, hogy hallgatóik zöme nem tud felhőtlenül szurkolni Orbán-fóbiája miatt.
És jó balliberális szokás szerint, miután jó előre ráfröcskölték sötét lelkületük minden szennyét a magyar válogatotton keresztül minden jóérzésű magyar emberre, pártállástól függetlenül, még ők kezdtek arról siránkozni, hogy Magyarországon mennyire átpolitizált a sport is.
Belátom persze, nem könnyű most a nemzeti büszkeség ellen agitálni. Már a jégkorong-válogatott szurkolói megmutatták a világnak, hogy az egészséges önazonosságból táplálkozó közösségi érzés a vereséget is micsoda szeretettel tudja elviselhetőbbé tenni. Az a rajongás pedig, ami elemi erővel tört ki kedden az országban, a magyar nemzetet felszámolni akaró kisebbség számára nyilván az apokalipszist idézte. Az őrület egyébként globalista, a minap egy olyan német ifjúsági szervezet hallatott magáról, amelyik roppant veszélyesnek találta, hogy az Eb-n német fiatalok német zászlókba burkolózva németkednek a francia stadionok környékén.
Ugye milyen borzasztó? Nyilván ez nálunk is a harmincas éveket juttatja eszébe egyeseknek, s mivel betiltani mégsem ildomos a szurkolást, ezért döntöttek úgy, hogy megpróbálják a kedvünket elvenni tőle.
Nem fog menni, kedves globalista, Európai Egyesült Államokat vizionáló elvtársak! Még fel sem ocsúdtunk ugyanis a magyar mámorból, azt láttuk, hogy egy háromszázezernél alig több polgárból álló ország, amely lakosságának – egyes becslések szerint – három százaléka ott ült a lelátókon, a szemünk láttára növi ki magát futballállammá a portugálok ellen.
Az euforikus hangulatban lévő szurkolók pedig, beleértve a kisgyerekeket és az aggastyánokat is, önfeledten izlandkodtak, ha van ilyen szó egyáltalán.
Mindent összevetve arra kérem az összes magyart határon innen és túl, hogy korra, nemre, felekezetre és pártállásra való tekintet nélkül bátran vállalja feltörő érzéseit válogatottunk szereplését figyelve.
Ha pedig valaki a környezetünkben szurkolás helyett fanyalogna, siránkozna, netán rezsimet akarna elsöpörni, annak mondjunk csak annyit a stadionok környékén szokásos stílusban: „Nézz a táblára, öreg!”
