Kerüljön bármibe, akár emberéletek ezreibe is, a stratégiailag fontos területeket – lehetőleg még az új amerikai elnök beiktatása előtt – el kell foglalni, gondolják Moszkvában, hogy utána erős pozícióból lehessen megkezdeni a tárgyalásokat a végső kiegyezés érdekében. Azzal ugyanis az oroszok sem számolhatnak reálisan, hogy külső segítség ide vagy oda, Bassár el-Aszad képes lehet visszaszerezni a fennhatóságot Szíria teljes területe felett.
A puhánynak tartott nyugatiak meg hadd fenyegetőzzenek csak addig, úgyis el kell fogadniuk a kialakult helyzetet, ha majd sikerül az orosz mestercsel. Borítékolható azonban, hogy a más régiókban a rövid és középtávú szempontokat tekintve eredményesnek mondható logika mentén felépített terv nem fog sikereket elérni a háborgó Közel-Kelet talán legdurvább konfliktusában. Itt ugyanis nem csak a nyugatiakkal szemben kell taktikázni.
Moszkvának bőven volt ideje kiismerni Washingtont és európai szövetségeseit az elmúlt évtizedek során, így többé-kevésbé jól tudja kalkulálni a reakcióikat. Ezzel szemben, a hidegháború alatti egyiptomi beavatkozásokat leszámítva, a Közel-Kelet merőben új terepnek számít az oroszoknak.
A világpolitikai ambíciókkal rendelkező Putyin és ébredő Oroszországa „helyt kért a nap alatt” a szíriai intervencióval, ám könnyen lehet, hogy hamvába hal a régi dicsőség visszaszerzésére törekvő nagy igyekezet. Moszkva belegabalyodhat, vagy talán már bele is gabalyodott a szíriai polgárháború többtucatnyi szereplője közötti komplex érdekviszonyokból szőtt halálos hálóba. A csapdából pedig csak fájdalmas kiút van.
Az oroszok mentségére legyen mondva, hogy a külső szemlélő számára is láthatóan igyekeztek felkészülni a beavatkozás lehetséges következményeire, és tételezzük fel, hogy előzetesen egy kivonulási stratégiával is rendelkeztek, noha erről nincsenek általánosan elérhető információk. Putyin az intervenció előtt körbeturnézta az ellenérdekelt helyi feleket, így a szaúdiakkal is többször tárgyalt.
Ugyanakkor a zárt ajtók mögött elhangzó ígéretek és biztosítékok könnyen érvényüket vesztik a képlékeny háborús helyzet alakulásával. Főleg, ha az a legfőbb ellenség megerősödését eredményezheti, és aláássa az alkupartner régióbeli és hazai pozíciót egyaránt. Rijád nem hagyhatja, nem fogja hagyni, hogy Aszad újra megkaparintsa az irányítást, hiszen ez semmissé tenné az elmúlt több mint öt év jelentős erőfeszítéseit, amelyek a szíriai kormányt feltétel nélkül támogató Irán befolyásának visszaszorítására irányultak.
A felkelőknek tehát lesz kihez fordulniuk, még a legkeményebb megpróbáltatások közepette is. Mivel az érdekközösség szinte megingathatatlan, és a támogató lehetőségei sem ütköznek komolyabb korlátokba, az Aszad önkénye ellen lázadó csoportokat semmi sem kényszeríti, hogy elfogadjanak egy számukra kedvezőtlen megoldást. Vesztenivalójuk egyébként sincs. Moszkva hibásan, egy nulla összegű játszmának tekinti a szíriai polgárháborút, ahol az egyik fél nyer, és a másik veszít.
Nem túl nehéz belátni, hogy a totális győzelemhez egyetlen harcoló fél sem elég erős, még külső támogatással sem. Kompromisszumokkal is rendkívül nehéz, azok nélkül pedig egyszerűen lehetetlen a konfliktus megoldása.
A sokak által tehetetlennek és egyesek szerint egyenesen gyengének tartott Amerika, széles körű nemzetközi támogatás és megfelelően előkészített tervek hiányában már többször is megégette magát a térségben, így nem csoda, hogy óvatos egy esetleges beavatkozást és annak mértékét illetően.
Úgy látszik, az oroszoknak a maguk kárán kell megtanulniuk, hogy milyen is az a Vad-(Közel-)Kelet.
