Sok vagy kevés az a néhány ezer székely, aki Marosvásárhelyen ismét autonómiát követelt? Az egyik értelmezés szerint a szakadó eső és a helyi polgármesteri hivatal gáncsoskodásai ellenére is szép számban gyűltek össze a Bolyaiak városában. Végigvonultak a megemlékezés helyszínétől a főtéren keresztül a prefektúra épületéig, és önrendelkezést követelő petíciójukat átadták a kormány helyi képviselőjének. Nem volt rendbontás, akár sikeresnek is nevezhető a megmozdulás.
A másik értelmezés szerint soha ilyen kevesen nem voltak a székely szabadság napján, a marosvásárhelyi magyarok ezúttal is hiányoztak a megmozdulásról, amelyre a résztvevők többsége szervezett módon, buszokkal érkezett Hargita, illetve Kovászna megyéből. A magyar médiában megjelenő beszámolókon kívül tökéletesen visszhangtalan maradt az akció. Ahogyan ilyenkor a bölcsek megállapítják, mindkét megközelítésben van valami, azaz az igazság valahol középen leledzik.
A helyzet a régóta szólamként hangoztatott székelyföldi autonómiával az, hogy huszonöt év óta egy lépéssel sem került közelebb a megvalósuláshoz abban a formában, ahogyan emlegetni szokták. Azt, hogy ennek valójában mi az oka, nehéz lenne egy ilyen rövid írás keretében kifejteni. De hogy a jövőben milyen feltételeknek kellene teljesülniük az elmozduláshoz, azt – szokásához híven – nehezen vitatható lényegre töréssel fogalmazta meg Stefano Bottoni. Az erdélyi magyarok iránti szimpátiájáról ismert olasz származású történész a mostani megmozdulás kapcsán a Vásárhelyi Hírlap című marosvásárhelyi újságnak azt mondta: intenzív lobbizás, felkészült aktivisták, világosan magyarázható ütemterv, kecsegtető, a székelyföldi románokat is megszólító jövőkép és román politikai partnerek nélkül nincs miről beszélni autonómiaügyben.
– Az utóbbi huszonöt évben alig ismerek olyan embert, aki egy román televízió-műsorban vagy egy nemzetközi konferencián néhány perc alatt világosan és rokonszenvet keltve el tudná magyarázni, hogy kik a székelyek, mit akarnak, hogy nézne ki az autonóm Székelyföld, azaz mit jelentene konkrétan az áhított autonómia − mondta a politikai elemzőként is ismert Bottoni. Azt is hozzátette, hogy a régi gondokhoz két új nehézség párosul. Az egyik az, hogy az európai uniós csatlakozást követően és kiváltképp az utolsó években a román állam egyre tudatosabban igyekszik leépíteni a magyar politikai érdekszervezetet. Nincs rá szüksége a demokratikus legitimáció szempontjából, mint a kilencvenes évek második felében, amikor a Romániai Magyar Demokrata Szövetség beemelése a kormányba Bukarest euroatlanti integrációs elkötelezettségét jelezte.
A nagypolitikai érdektelenséget a növekvő román nemzetbiztonsági nyomás kíséri. A történész a másik új és negatív fejleménynek az Európa-szerte tapasztalható nemzetállami logika reneszánszát nevezte, ami Romániában éppenséggel a magyarok elleni fellépéshez ad alapot.
Nyilvánvaló, hogy a székelyek nem csak az eső és hatósági akadékoskodások miatt képviseltették magukat kevesen a március 10-i megemlékezésen, demonstráción. Fogytán a hit, és ez nem az ő hibájuk. A keserű tapasztalatok hosszú távon a legelhivatottabbakat és legoptimistábbakat is elbizonytalanítják. A székelyföldi települések elöljárói egyelőre azt is nehezen hiszik, hogy valóban megvalósul a román kormány terve, miszerint 2018. január elsejétől minden, a jelenleg 16 százalékos jövedelemadóból befolyó összeg helyben, az adott településen maradna. Elemzők amúgy a pénzügyi autonómia felé vezető út első lépéseként értékelik a tervezett lépést. A kérdés csak az, hogy ez elegendő-e Erdélyben a bizakodáshoz.