A karfiolfülű kifejezés ugyancsak eredeti értelmét vesztette, hisz a versenyzők már nem a szőnyegen nyüstölik, gyűrik rojtosra egymást, nyakukat, fejüket kificamítva nem hidalnak – ki tudja még, mi az a hidalás? – végkimerülésig, hanem álló helyzetben „lassúznak”, és akit előbb megintenek, az nyer.
Mert a másikat úgyis visszaintik, és az utoljára figyelmeztetett veszít. Ez a szabály. Tíz éve még golyókat dugdostak és sorsoltak, az még súlyosabb őrület. Akkor már inkább a sör–virsli, az legalább férfias.
Nincs mese, a birkózás átalakult. Nem birkózássá. Küzdősportból ugyanúgy küszködő sporttá vált, mint az ökölvívás és a cselgáncs. Az élsport egyre szegényebb lesz.
A hajdani, klasszikus, ötnapos öttusa még a hírvivő legendáját jelenítette meg, a mai, egynapos változat már legfeljebb az eszement, kapkodó hírvivőé lehet, és ha a felgyorsult világ, valamint a tévéközvetítés úgy kívánná, még ez a verzió is zanzásítható lenne.
Ha már egyszer futás közben lőnek, miért ne lehetne például lovaglás vagy úszás közben vívni?
A maratoni futást még nem sikerült háromszor három percbe sűríteni – a szünetekben remek alkalom kínálkozna a hirdetésekre, a mezőny addig megállna, leülne –, de számos sportág szinte a felismerhetetlenségig torzult.
Elsősorban a küzdősportok, amelyek éppen a lényegüket veszítették el. A küzdelem, a párbaj ugyanis életszerűen akkor ér véget, amikor az egyik fél még áll, a másik már fekszik. Legalábbis harcképtelenné vált – ez vagy nyilvánvaló, mondjuk az illető öntudatlan állapotából, vagy jelzi, hogy feladja, nincs tovább. Nem a bíró, a szőnyegelnök mérlegel holt betűkbe foglalt paragrafusokat, vizslat videókat, nincs is szükség arra, hogy külső fél döntsön.
Ha viszont valamiért – mint az olimpián, az idő szűke miatt – ezt hozza a kényszer, hiába száműznénk a legapróbb csalást, részrehajlást – ami természetesen illúzió –, a mindenkori vesztes akkor is joggal háborogna. Hisz két, erőtől és akarattól duzzadó, ifjú férfiember puszta kézzel vívott küzdelme nem érhet véget négy, hat, kilenc perc alatt.
Kivéve a harmadik évezred világversenyein, elsősorban az olimpián. Rióban több mint háromszáz aranyérmet osztanak ki tizenhat nap alatt, 1896-ban Athénban még 43, az azóta eltelt százhúsz esztendő félidejében, 1956-ban is 150-nél kevesebb bajnoki cím talált gazdára.
Régen volt idő mindarra, amire ma nincs. Első birkózó olimpiai győztesünk, Weisz Richárd 1908-ban, Londonban a döntőben több mint egyórányi harc árán gyűrte le Alekszandr Petrovot. Az orosszal hét percen át csak taszigálták egymást (ezzel máris túllépték a mai komplett meccsidőt), az ellenfelet aztán jó félóra elteltével már csak a bikaerős nyaka mentette meg a kétválltól, de amikor összerogyott, akkor igazán, vitathatatlanul mindennek vége volt.
Mint 1889. júliusában a nehézsúlyú ökölvívók világbajnoki csatájának is, amikor az amerikai John Lawrence Sullivan a 75. menetben kiütötte az angol Jake Kilraint. Most a profik is legfeljebb tizenkét menetet mennek, és ha a vesztes nem hordágyon, szirénázó mentőben távozik, rendre arra panaszkodik: még bírta volna. Mert valóban bírta volna.
Csak a rohanó világ, a média, a tömegkommunikáció nem bírja. Az idő. A sors igazsága és fintora, hogy az újabb és újabb verziók mégis egyre nézhetetlenebbek. Moszkvában 1980-ban Tóth Pistát bírói döntéssel verették meg a görög Sztilianosz Migiakisszal szemben – akkor még a fél ország felhördült, ma már minden második mérkőzés így ér véget.
Oda jutottunk, hogy napjaink legtisztább, legegyszerűbb, legkövethetőbb küzdősportja a szumó. Igaz, nincs is esély rá, hogy bekerüljön az olimpiai programba.
