A multikulturális társadalom megbukott – jelentette ki Angela Merkel német kancellár 2010 októberében, majd öt évvel később megnyitotta Németország kapuit, hogy boldog-boldogtalan átlépje a határt, s új életet kezdjen a megbukott multikulturális társadalomban.
Nem tudni, pontosan mi történt az alatt az öt év alatt. Milyen gondolatok mehettek végbe Angela Merkel fejében, amelyek arra késztették, hogy a multikulturalizmus megbukása ellenére ázsiaiak és afrikaiak százezreit engedje az országba? Nem tudni. De megtette. Most legszívesebben az összeset hazazavarná. Hiszen a különböző atrocitások, szexuális zaklatások és a menekültügyi rendszerrel való visszaélések után újra rájött arra: a multikulturális társadalom megbukott.
A szerdai, londoni terrorcselekmények árnyékában és az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó római szerződés hatvanadik évfordulóján jó lenne elgondolkodni azon, merre halad Európa, mit akarnak az EU-t alkotó nemzetállamok. Jelenleg ugyanis úgy tűnik, hogy nagyobb a kontinensen belüli megosztottság, mint valaha. A nyugati tagállamok valószínűleg átkozzák azt a napot, amikor a menekültek elosztása és a multinacionális vállalatok gyakorlata ellen lázadó keletieket felvették a közösségbe. Az Európát sújtó válságokban derült ki, hogy sok esetben nem vagyunk kompatibilisek egymással. A pénzügyi krízis után észak–déli, a migrációs válságot követően nyugati–keleti megosztottság jellemzi kontinensünket. Egy ekkora gazdasági blokk márpedig csakis akkor működhet hatékonyan, ha tagjai együttműködnek egymással, s elismerik: nem mindenben értenek egyet.
Ahogyan a kommunizmusban élők hányattatásait sem fogják sosem megérteni a kommunizmust nem ismerő nyugati társadalmak, úgy Kelet-Európa sem tudja, milyen a nyugati társadalmakban a multikulturalizmus. Kelet-Európa azonban úgy döntött, nem is akarja megtudni. Pontosabban, nem szeretné azokat a fajta problémákat importálni, amelyek a különböző kultúrák egymás mellett éléséből fakadnak.
A külvárosi zavargások, a beilleszkedési nehézségek, a gombamód szaporodó mecsetek látványa mind olyan problémák és kellemetlenségek, amelyekre mi, a maradi kelet-európaiak nem vagyunk kíváncsiak. Nem magával a bevándorlással van a probléma, hanem a tömeges, korlátok és feltételek nélküli bevándorlással. Azzal, hogy az állam befogad és ellát, de a befogadott követeléseket fogalmaz meg.
A terrorizmust sem akarjuk importálni. A terrorizmus Nyugat-Európa mindennapjainak részévé vált, amit a sajtónak nyilatkozó londoni járókelők is alátámasztottak. Megdöbbentő volt hallani, amikor azt mondták: a merényleteket megszokták, tulajdonképpen idő kérdése volt, hogy a terror mikor csap le újra Londonra.
A multikulturalizmus előnyeit hangoztató nyugat-európaiak azzal érvelnek, hogy a szélsőségesség csupán a lakosság egy elenyésző hányadát érinti, az egykori gyarmatokból, illetve a mostanság a Közel-Keletről érkező bevándorlók többsége sikeresen beilleszkedett. Ez minden bizonnyal igaz, de miért kell feltétlenül folyamatosan attól rettegni, hogy az a bizonyos elenyésző hányad mikor gázol át rajtunk?
Nem szeretnénk beleszólni az egykori gyarmatbirodalmak belügyeibe. Nem tisztünk ítéletet mondani bevándorláspolitikájukról és közel-keleti hadjárataikról. A következményekkel viszont legyenek tisztában, és vállalják a felelősséget cselekedeteikért.
Az Európát célba vevő igazi népvándorlás még csak most következik. Tágra lehet nyitni Németország kapuit.
