Botka László hibázott. Természetesen nem abban, amivel a szocialista politikus magyarázni próbálta szánalmas lemondását a miniszterelnök-jelöltségről. Sokkal inkább abban, hogy egyáltalán elhitte magáról, alkalmas kormányfőnek.
Alaposabban elmélyülhetett volna már annak kibogozásában is, mi idézhette elő csúfos bukását pártja választmányának élén. Nehéz annak egymillió új szavazót megnyernie ugyanis, aki saját elvtársai körében sem képes a minimális bizalmat kiharcolni magának.
Mégis, miután a sajtóban megüzente ambícióját, valamilyen titokzatos oknál fogva szinte egy emberként álltak mögé ugyanazok, akik nemrég még leszavazták. Ha egy kicsit is rendelkezett volna az ország vezetéséhez szükséges képességekkel, rögtön gyanút fog, vajon mennyire támaszkodhat azokra, akik úgy gondolkodnak, „nekünk nem kellett, de miniszterelnöknek jó lesz”.
Még inkább elárulta alkalmatlanságát, amikor lelkesen elhitte saját propagandáját, és rezzenéstelen arccal kezdte hirdetni a rákosista lózungot arról, hogy fizessenek a gazdagok. Nem tántorította el a kijelölt csapásiránytól az sem, amikor Rolex Laci luxusnyaralásairól, luxusterepjárójáról, eltitkolt ingatlanjairól sokkal több szó esett a piacon és a kocsmák félhomályában, mint a közös lista Gyurcsány nélküli szükségességéről. Mert ilyen a szavazópolgár. Az elvont dolgok kevésbé érdeklik, mint a hiteltelenség kézzelfogható megnyilvánulásai.
Pedig tényleg nem Botka a leggazdagabb abban a bagázsban. Vannak ugyebár a nagy öregek, akik már az átkosban megalapozták politikai tőkéjüket, amit aztán 1990 után milliárdos vagyonokká konvertáltak. Később a működő tőke biztonságát nem feladva, támogatását viszont felhasználva szépen visszaszivárogtak a politikába.
Az Apró-klánba beházasodott Gyurcsány az etalon, de Botka a végzetes hibát akkor követte el, amikor vele együtt az MSZP környékén maradt klónjait is megtagadta. A nagy szocialista álmoskönyv szerint az önsorsrontással volt egyenértékű az a hangzatos felszólítás, miszerint álljon mindenki hátrább két-három sorral, akinek köze volt a 2010-es vereséghez és a Fidesz kétharmados győzelméhez. Ráadásul egy olyan lúzer sértette vérig saját hátországát, akinek a formál logika törvényei szerint már akkor le kellett volna mondania, amikor ostobasága szavakká formálódott, hiszen ő aztán benne volt nyakig mindenben.
Botka bizonyára többször gyönyörködött a kérészek rajzásában a Tisza fölött, de egyszer sem gondolta volna, hogy az ő tündöklése éppen ilyen rövid életű lesz, ha kilép a szegedi akolmelegből az országos dzsungelharc terepére. Pedig az eddig sorolt politikai baklövések mellé még azt a rontást is magára hozta, hogy míg arcpirító módon kérte számon a kormányon a tisztességet, addig ő elfelejtett annak is látszani.
A nevéhez is köthető Szeviép-botrány 11 milliárd forint eltűnéséről szól. Gyurcsánnyal közös ügyvédjén, Czeglédy Csabán hárommilliárdot keresnek a hatóságok. A szegedi parkolási botrány ezekhez képest filléres ügynek tűnik, mégis elgondolkodtatja az egyszeri szavazót, milyen alapon veszi a szájára egy ilyen figura mással szemben a korrupció vádját.
Fölösleges tehát külső körülményeket, titokzatos összefüggéseket keresni Botka László bukásának okait firtatva. Alkalmatlansága, hiteltelensége, sorozatos botrányai, azok pökhendi, arrogáns kezelésmódja szükségszerűen rántotta a mélybe. Hazájuk sorsa iránt felelősséget érző magyar állampolgárok tömegei sóhajtottak föl, bárcsak rántaná magával a valamikori kommunista állampárt utódjának osztódással szaporodott valamennyi leágazását.
A miniszterelnök-jelölt Botka négy hónapig bírta. A legjobb az lenne, ha minden Orbán-fóbiás rezsimsöprő követné a példáját.
