Egy csecsen származású, orosz állampolgárságú férfit azonosítottak a török hatóságok az isztambuli repülőtéren történt terrortámadás egyik irányítójaként.
Ahmed Csatajevről szinte mindent tudtak, csak a mozaikokat nem rakták össze az ezzel foglalkozó szakemberek, a férfi pedig pontosan tudta, kinek mit kell mondania ahhoz, hogy az európai hivatalok megfelelő pecsétet tegyenek a papírjaira. Csatajev ügyes volt.
Csecsenként számíthat az európai hatóságok jóindulatára, hiszen ha Oroszország rossz, akkor a csecsenek minden esetben jók. Csatajev Szíriában is harcolt, ott, ahol Oroszország épp a saját ellenségeit számolja fel a terrorizmus elleni harc ürügyén, ahogy az összes többi állam is hasonló tervekkel bombáz.
A harcok után Ausztriába utazott és menekültstátusért folyamodott, amelyet meg is kapott, mivel csecsen, és ezáltal jó. Pedig minden ellentmondott ennek a sommás megállapításnak. Fegyvereket szerzett, terrorakciót szervezett, gyanús alakokkal vette körül magát, Svédországban börtönben is ült. De ez továbbra sem eredményezte azt, hogy kiadják Oroszországnak, egyszerűen azért, mert minden gazembert megillet az ártatlanság vélelme, akkor is, ha állig felfegyverkezve épp a ravaszt próbálgatja, de politikailag jó helyzetben van.
Az Amnesty International (AI) tiltakozott, hogy Ukrajna kiadja a menekültstátust megkapott férfit Oroszországnak, mivel nem lenne tárgyalása jogszerű, s úgy általában féltik Csatajevet az orosz igazságszolgáltatástól. A huzavona végeredménye 44 halott.
Egyáltalán nem biztos, hogy ezt az akciót csak Csatajev tudta volna megszervezni, de ő mégis állatorvosi ló, hiszen minden adat a birtokunkban volt, hogy megakadályozzuk a támadást, de vakok voltunk, politikailag elhajlók, szándékosan buták, és összekevertük a humánumot a nemzetbiztonsággal.
Az amerikai jogvédő szervezet nagyon sokat dolgozott azon, hogy Csatajevet egyszerű „csecsen férfiként” írja le, aki ráadásul elveszítette a karját, bevallása szerint az orosz hatóságok kínzásai következtében. Egy fékevesztett gyilkos érdekében minden követ megmozgatott a magát nagyon szépen kipolírozó szervezet, amely elérte, amit akart, hiszen Ukrajna végül – európai nyomásra – elutasította a kiadást. Csatajev pedig tudta, hogy melyek azok a kiskapuk, ahol érdemes belépni. Ezeket a kiskapukat pontosan azok a jogvédő csoportok tágították óriásira, amelyek mindig a gazemberek mellé állnak az áldozatok helyett, és minden esetben elterelik a figyelmet a fontos kérdésekről.
Egyszerűen azért, mert hiába érzi magát patyolattisztának az AI, egyértelműen politikai célokat teljesít, sőt saját politikai törekvései is vannak, valamint pénze, befolyása, kiváló összeköttetései. Egy gyilkos megvédése nem humánus cselekedet, hanem az igazságszolgáltatás akadályozása, és ha egy gyilkos érdekében az Amnesty latba veti sok pénzzel és munkával csillogósra csiszolt imázsát, azzal nem csak önmagának okoz kárt.
A civil szervezet onnantól már cseppet sem civil, hanem egy jó alaposan kistafírozott nyomásgyakorló csoport. Nem tudjuk, mi az érdeke, mi a célja, de a végeredmény mégis az, hogy a bűnöst akarják tisztára mosni, s így lesz háborús hős a terroristából, Európa pedig újabb leckét kapott. Csakhogy ezekből a leckékből tanulni kellene, nem csak végighallgatni a történteket, és folytatni a hibás eljárást. Mindig lesznek olyanok, akik rá akarnak támadni Európára, és mindig lesznek segítőik. Ezen nem érdemes csodálkozni, hüledezni. De jobb lenne, ha nem mi magunk fonnánk meg a kötelet a saját nyakunkra.