A nyugati civilizáció korszakait különböző szempontok mentén lehet tagolni, az egyik ilyen felosztás szerint nagyjából ötszáz évente meghatározó változás következik be, amely hatással van a társadalmi viszonyokra, az életformára és a szellemi-kulturális életre egyaránt. Ezeket a korszakváltásokat eddig a kereszténységhez kapcsolódó események jelentették: 1054-ben a nagy egyházszakadás, majd 1517-ben a reformáció.
Luther Márton wittenbergi tézisei óta ismét eltelt ötszáz év, és ma – a korábbiaktól eltérően – nem a kereszténységen belüli átalakulás körvonalazódik, a tét magának a keresztény kultúrkörnek a fennmaradása. A nemzetközi politikában napirenden lévő legfontosabb viták arra vezethetők vissza, hogy a liberális-baloldali elitek posztkeresztény korszakot építenek, amelynek jellemzői a multikulturalizmus, a nemzetköziség és a hagyományos családmodell felszámolása.
Az egyik legfontosabb üzenete Orbán Viktor tusnádfürdői beszédének is az volt, hogy döntő ütközet előtt állunk, a kereszténydemokrata elit a jövő évi európai parlamenti választáson leválthatja a liberális elitet, de ehhez vállalni kell a vitát, ki kell állni a kereszténydemokrácia alapelvei mellett.
Ezzel szorosan összefügg a miniszterelnök gondolatmenete arról, hogy a 2018-as kétharmados győzelem nem más, mint felhatalmazás egy új korszak kiépítésére. Ne véletlenül hangsúlyozta, hogy napjaink legizgalmasabb vitája éppen a kulturális politika területén robbant ki. A kormányfő szerint valóban egy új szellemi és kulturális megközelítésre van szükség a harmadik kétharmad után, és – mint mondta – „nagy változások előtt is állunk”.
Ez utóbbi gondolatsor ugyan a hazai kulturális életre utalt, de Orbán Viktor szombati helyzetelemzésének egésze ismét túlmutatott a magyar politikán, sőt a Kárpát-medencén is. Egy tízmilliós állam, illetve 15 milliós nemzet miniszterelnökétől talán szokatlannak és túlzónak is tűnhet a megállapítás, de az elmúlt hónapokban tapasztalhattuk, hogy meghatározó európai politikusok, sőt nagyhatalmak vezetői is odafigyelnek a véleményére, vagyis globális szereplővé lépett elő.
Az idei előadásában a világpolitika legfontosabb folyamatait is értékelte, és konkrét javaslatokat tett az Európa előtt álló teendőkre, Oroszország, az Egyesült Államok, Kína és a Közel-Kelet vonatkozásában.
Valóban életbe vágó – főként a kisebb nemzeteknek –, hogy értsük, mi és miért zajlik körülöttünk. A kormányfő beszédére reflektáló ellenzéknek láthatóan fogalma sincs arról, mi zajlik a nagyvilágban, de az még szomorúbb, hogy saját hazánkat, társadalmunkat sem ismerik. Persze ez sem meglepő annak tükrében, hogy egyes ellenzéki politikusok azzal sincsenek tisztában, mi történik a pártjukban.
Például a Jobbikban, ahol a pártelnök nem tudja, ki döntött az egyik regionális igazgató személyéről; vagy az LMP-ben, amelynek a társelnökét éppen eltiltották mindennemű párttisztség viselésétől, mégis maradt a posztján. Az Orbán Viktor előadása és az ellenzéki reakciók közötti éles kontraszt ismét rávilágít arra, miért is nyert háromszor kétharmaddal a Fidesz–KDNP.
A magyar ellenzék konokul kitart a végletesen lejáratódott, önmaga szellemi sivárságába, immoralitásába és nihiljébe fulladt európai liberális elit mellett, amely kétségbeesetten próbálja ráerőltetni akaratát az uniós tagállamokra, amíg van ideje – még nagyjából háromszáz napig.
A „liberális nem demokrácia” agóniája azonban nem a vég, sokkal inkább egy új kezdet reménye, amely a kereszténydemokrácia reneszánszát hozhatja el Európában.
