„Sose szeretnék olyan klubhoz tartozni, amelyik engem elfogadna tagnak.” A mindennapokban valamennyien megtapasztaltuk már a híres Woody Allen-filmben emlegetett klubtagságok lényegét: de jó lenne bekerülni a középiskolai röplabdacsapatba, a vágyott egyetemen tanulni, később pedig elcsípni az álommunkahelyet!
A valóságban kicsit másképp működnek a dolgok, amint bekerülünk a röplabdacsapatba, kiderül, hogy az nem is olyan profi, az egyetemen pedig minden vizsga alkalmával felmerül bennünk a kérdés, hogy miért is akartunk itt tanulni.
Az emberi természet már csak ilyen: mindig olyan csoportba vágyunk, amelyet szebbnek, jobbnak vagy az adott pillanatban hasznosabbnak látunk. Így van ez az Európai Unió esetében is, hiába lesz egyre értéktelenebb az uniós klubtagság. Hatvan évvel ezelőtt, amikor 1957. március 25-én a hatok aláírták a római szerződéseket, ígéretet tettek arra, hogy hamarosan létrejön az Európa népei közötti mind szorosabb egység.
A kimaradó államok eleinte szkeptikusan szemlélték a kezdeményezést, de a hatvanas évek gazdasági fellendülését látva maguk is vágyni kezdtek az európai elitcsapatba. Ki ne akart volna felnőni a Benelux államokhoz vagy Franciaországhoz? Nyugaton már vám nélkül kereskedtek, és inkább az élelmiszer-felesleg okozott számukra fejtörést, időről időre pedig újabb ambiciózus ötletekkel álltak elő a tömb fejlesztésére.
A brüsszeli klubtagság a britek meghódításával vált igazán értékessé, a különutas London harmadszori nekifutásra, de hátrahagyta a fényes elszigeteltséget, csak hogy meríthessen a húsosfazékból. Arról a Londonról van szó, amelyik ma fejvesztve menekül Brüsszel és a hatvanmilliárd eurós uniós számla elől. Őket sosem tévesztette meg az uniós csordaszellem, nem kértek a schengeni térségből, sem az euróból, most pedig a teljes szuverenitásukat könyörgik vissza.
Az Európai Unió diplomatái épp a britekkel és a dánokkal példálóznak a frissen beharangozott többsebességes Európa mellett. Állítják: eddig is létezett differenciált integráció, ha nagyon akartuk, ki lehetett válogatni, hogy melyik közösségi kezdeményezésnek legyünk részesei. Arról azonban megfeledkeznek, hogy Európa nem éppen dicsőséges korszakát éli, az öreg kontinensre alig két év alatt idegenek milliói áramlottak be, elszenvedtünk véres terrortámadásokat, és tanúi voltunk annak, ahogy egy tagállam először dönt az EU-tagság feladása mellett.
Ilyen körülmények között kellene döntenünk arról, hogy csatlakozunk-e a makacs francia–német tandemhez, vagy behúzzuk a kéziféket, és a mag-Európa lehagy minket. Persze abban sem lehetünk biztosak, hogy ez a választás a miénk. Ki kell majd érdemelni, hogy a klub részese legyél, hangoztatja az európai sajtó, a Financial Times pedig hozzáteszi: Angela Merkel gyakorlatilag figyelmeztetést intézett a menekültkérdésben engedelmeskedni nem akaró államokhoz.
A következő nap már arra eszmélünk, hogy az osztrák kancellár szelektív fizetési hajlandóságot emleget a szelektív szolidaritásért cserébe. A probléma csupán annyi, hogy ma már nem Konrad Adenauer vagy Francois Mitterrand üzen az elitklubból, hanem a megfáradt Angela Merkel és a hihetetlenül népszerűtlen Francois Hollande. Ráadásul kistestvére is akad a huszonnyolcaknak, a Benelux államok gyakorlatilag hetven éve unióban mozognak, mi pedig a visegrádi országokban leltünk erős európai szövetségesekre.
Hiába tehát a brüsszeli kisujj, pillanatnyilag belülről sóvárgunk egy mind szorosabb egység, egy vonzóbb klubtagság felé.
