Óhatatlanul felszisszen az ember, ha azt hallja, hogy a pékek „már megint” árat akarnak emelni. Most is ez a hír járta be a magyar médiát, miközben, ha ránézünk a Központi Statisztikai Hivatal adataira, azt láthatjuk, hogy az elmúlt években alig mozdult a kenyér ára, s az évek egyes hónapjaiban kimutatott egy-két forintos elmozdulást lényegében stagnálásnak tekinthetjük. Szóval erős túlzás azt állítani, hogy a pékek már megint mondvacsinált okokkal akarják elérni az árak emelkedését. Nem oktalan ugyanakkor az sem, hogy az emberek felvonják szemöldöküket, amikor a kenyérsütők előállnak drágítási terveikkel. Történt ugyanis nem olyan régen, hogy az üzemanyagárak soha nem látott szintre emelkedtek, s ekkor a pékek képviselői azonnal két számjegyű áremelést követeltek a kiskereskedelmi láncoktól. Mindezt úgy, hogy alig valamivel korábban nőttek az árak, mert mint jelezték: az akkori szocialista kormány ígéretével szemben (jól emlékszünk a „nem lesz gázáremelés” szófordulatra) drágult a gáz és az elektromos áram.
Mielőtt tovább szőnénk a gondolatot, meg kell jegyezni, hogy a kiskereskedelmi láncok felelőssége óriási abban, hogy manapság a magyar pékségek többsége minimális nyereséggel dolgozik. A pékségek reakciója viszont nagyon rossz volt, ami a vásárlókat illeti, mert nem a kiskereskedők torkán akarták annak idején sem lenyomni az áremelkedést, hanem a kisemberekén – legalábbis ezt érzékelhették a hírfogyasztó polgárok. Mert a szakmai szervezet nem a háttérben folytatott egyeztetéseken próbálta meg átverni akaratát a kiskereskedelmi szereplőkön, hanem egyből a nyilvánossághoz fordult, mondván, 10-15 százalékos áremelést akarnak. Amikor érzékelték, hogy ez nem megy, akkor sem mutattak rá egyértelműen, mely kiskereskedelmi lánc miként él vissza erőfölényével, és hogy milyen hátrányos helyzetbe hozzák a jó alapanyaggal, szakemberrel dolgozó pékségeket ezek a multiláncok. Így az emberek csak arra gondolhattak, hogy „már megint” érdemtelenül akarnak árat emelni a pékek. Mert képviselőik mindannyiszor a nyilvánosság erejével gondolták megtámogatni követeléseiket, gondolván, ha ezt elfogadtatják a vásárlókkal, úgy a kiskereskedők is ráállnak az emelésre. Ám utóbbiak erre – egy-két kivételtől eltekintve – nem voltak hajlandóak, s így, bár gyakori drágulások nem is történtek, a lakosságban mégis az maradt meg, hogy a pékek mindig csak a drágításon törik a fejüket.
Visszatérve az üzemanyagár-emelések időszakára. Nehezen felejthető, hogy 2006 és 2013 között a fehér kenyér ára több mint ötven százalékkal emelkedett, éppen annyival, mint a gázolajé. Az érintettek pedig mindig az üzemanyagár-emelkedést hozták fel érvként, miért is kell növelni a kenyért árát. Ugyanakkor a gázolajár csökkenésének idején mindenki szépen csendben tette tovább a dolgát, mintha legalábbis nem következett volna be a literenkénti 130 forintos visszaesés. Ami körülbelül egy kiló fehér kenyér ára. Akkor arra hivatkoztak, hogy a kenyér előállítási árának – a benzin és a gázolaj árát is beleszámítva – mintegy 28 százalékát az energiaköltségek adják. Emellett a bérek adó- és járulékterheit szokták még említeni, amelyek a költségterhek 38 százalékát tették ki.
Amikor viszont az üzemanyagár mérséklődött, arra hivatkoztak, hogy a logisztikai költségeiknek csak a 3 százalékát teszi ki a benzin és a gázolaj ára. Szóval elfogadva tényként azt, hogy a kiskereskedelmi láncok kitoltak a pékségekkel, rá kell világítanunk arra is, hogy a pékek érdekvédelmi szervezete elég gyenge volt ahhoz, hogy ezt megengedje. Ráadásul a rosszul folytatott kommunikációs gyakorlatával elérte azt, hogy a teljes lakosság félreértse a helyzetet, és mindig csak azt lássa: „ha esik, ha fúj, a pékek árat akarnak emelni”. Jobb lett volna tehát inkább kenyértörésre vinni a vitát az üzletláncokkal, mint ijesztgetni a lakosságot.