„A globális bizonytalanság korában élünk, ezért felelősségünk, hogy a lehető legtöbb szinten növeljük az országaink közötti partnerkapcsolatokat. (…) Kormányunk készen áll arra, hogy az Egy övezet, egy út projekt részeként szorosabbra fűzzük a kereskedelmi és gazdasági együttműködésünket Kínával, illetve tovább mélyítsük a kétoldalú kapcsolatokat.”
Nem, a fent idézett mondatokat nem Orbán Viktor mondta a minap, miután Li Ko-csiang kínai miniszterelnökkel az oldalán megnyitotta a tizenhat kelet-közép-európai ország és Kína együttműködését elősegíteni hivatott 16+1 fórumot, hanem a mindenkor követendőnek tartott nyugati értékrendideált egy személyben megtestesítő Angela Merkel, amikor idén júniusban vendégül látta Hszi Csin-ping kínai elnököt.
A német kancellár kínai kollégájának vizitje előtt nem egészen egy hónappal Li Ko-csiangot is személyesen fogadta Berlinben, tehát nyugodtan mondhatnánk, hogy a német fővárosban egymásnak adják a kilincset a világ vezetésére nemrég magabiztosan bejelentkező – a nyugati demokráciák szájízének nem annyira megfelelő – távol-keleti sárkány legfőbb vezetői. Mondhatnánk, de nem tesszük, hiszen Angela Merkel pragmatikus megfontolásból hajózott keleti vizek felé.
Az ugyanis tény, hogy a világgazdaság súlypontja keletre vándorol. Bár az Egyesült Államok és Kína globális hegemóniáért folytatott pávatáncáról beszélni a szkeptikusok szerint túlzás, Donald Trump az eddigi gyakorlattól gyökeresen eltérően képzeli el Amerika jövőjét.
Ilyen körülmények között pedig teljesen érthetetlen az a budapesti 16+1 csúcstalálkozót övező, a nyugati sajtóban a napokban végigsöprő morális pánik, amely a kínai sárkányban az európai egységet szétziláló trójai falovat lát, Magyarországban pedig – szokás szerint – megfékezhetetlen árulót, aki egy tollvonással Ázsiához csatolja egész Közép-Európát. Holott valójában mindössze annyi történt, hogy a sok ezer milliárd dollárnyi tőkét felhalmozó, a világ minden táján befektetési lehetőségeket kereső távol-keleti ország felismerte az eurozóna és a világgazdasági válság közepette a térségünkben kialakult gazdasági és pénzügyi vákuumot, ezért keresi az együttműködési lehetőségeket.
Nem kell naivnak lenni, Kína sem felebaráti szeretetből vagy önzetlenül teszi ezt, hanem mert érdekei ezt diktálják. Ebből pedig Közép-Európa is profitálhat – ahogy teszi azt évek óta Németország, amely Európa teljes forgalmának csaknem negyedét bonyolítja le Kínával, és ezzel messze a legfontosabb uniós kereskedelmi partnere a távol-keleti országnak.
Németország mögött pedig szorosan ott lohol Franciaország és Nagy-Britannia is, a nyugati sajtó és az ottani kormányok ellenzékei mégsem térdeltetik kukoricán egyik nemzet vezetőjét sem, amiért dinamikus kétoldalú – tehát nem uniós vagy netán regionális szintű – kapcsolatokat tartanak fenn Kínával (egységes uniós Kína-stratégia pedig, ugyebár, nincs is).
Nem kell Budapest vagy bármely másik közép-európai ország világpolitikai befolyását párhuzamba állítani a nyugati országokkal. Amikor viszont a józan ész azt diktálja, hogy az európai értékek feladása nélkül nyissuk meg kapuinkat a Kelet megállíthatatlanul dübörgő óriása előtt is, akkor minimum felfoghatatlan, hogy a hazai ellenzék miért kiált skandalumot, és próbálja agyontaposni a 16+1-ben rejlő lehetőségeket már azelőtt, hogy megfogantak volna.
Ahogy Orbán Viktor miniszterelnök mondta a minap – és ahogy Angela Merkel fogalmazott pár hónapja –, ez egy win-win szituáció: Európának, Közép-Európának, Kínának.