A magyar sport egyszeri és megismételhetetlennek tetsző csodát tett kétszerivé és megismételhetővé, hiszen a futball Eb menetelését az olimpia elképesztő rajtja követte. A közösségi oldalaknak hála, még elutazásom előtt kénytelen-kelletlen tanúja voltam két kollégám virtuális vitájának, hogy vajon melyik esemény ér többet, melyik mozgatja meg jobban a „néplelket”, s most felhívom a figyelmüket, hogy a jelek szerint az örömszerzés kevéssé sportágfüggő, s nem szembe kell állítani az eseményeket, hanem hagyni hatni őket együtt, egymásért, mindenkiért.
Persze a foci kicsit más, mint a többi, ráadásul saját időzónában követni az eseményeket, s pár száz kilométerre elutazni jóval könnyebb, mint öt óra eltolódással, hajnalban lelkesedni, esetleg megtenni tízezer kilométert és elkölteni több millió forintot a szurkolásért. Mégis, Szász Emese döntője után szívet melengető érzés volt látni tapasztalt olimpiai bajnokok szinte gyermeki boldogságát a Carioca Aréna pástjai mellett.
A bunyós Kovács István szemmel láthatóan meghatottan szaladgált ide-oda, s fotózta a női párbajtőr újdonsült aranyérmesét, a szintén e fegyvernemben jeleskedett Schmitt Pál szokásához mérten higgadtan, mégis érzelemmel telve értékelt: „Ez a döntő méltó volt az olimpiához, mindent megmutatott a vívás szépségéből, változatos tusokkal, csodás megoldásokkal. Emesének kijött a lépés, megvalósította az álmát, amiért hosszú éveken át dolgozott. Hiába, Kulcsár Győző tudja, mi a siker titka.”
Most már Hosszú Katinka is, pontosabban ő három év egyeduralkodás után, de még olimpiai érem nélkül (Londonban negyedik hely volt a legjobbja), tudatosan elkerülte az esélyesség terhét, mondván, nem ígér érmet, csak ki akarja hozni magából a maximumot. Az Aquatics Centerben kissé más hangulat uralkodott, mint a vívásnál, itt egy pillanatig sem szorult gombóc a torkunkba, olyan játszi könnyedséggel született meg a diadal. Azért ne gondoljunk fásultságra, a közönség Hosszúnál a világcsúcsot értékelte, az utolsó hosszon nemzetiségtől függetlenül zúgott a biztatás.
Egyetlen nap alatt olyan ingerek értek minket itt, Rióban, hogy előfordulhat, már nem lesz hasonlóra példa. (Bár személyes érintettség okán, egykori birkózóként bármibe fogadok, egy szőnyegen született érmet szintén meg fogok könnyezni Szász aranyához hasonlóan, s ki tudja, mit még.) Ez a nagyszerű kezdés pedig megalapozhatja itt, Brazíliában és otthon, Magyarországon azt a semmihez sem fogható közösségi élményt, amit hosszú évtizedeket követően a labdarúgó Eb hozott vissza nekünk, magyaroknak.
Az sem vitathatja, aki „be van oltva” sport ellen, hogy ilyesmire az élet más területe egyszerűen képtelen, mert nincs az a politikai, diplomáciai lépés, nyilvánvalónak tetsző jó húzás, amit ellenzékből ne kritizálnának a szokásos törésvonalak mentén, máshol, például a kultúrában pedig nincs akkora emóció, s nem éri el a társadalom szélesebb rétegeit.
Jegyezzük meg jól 2016 nyarát! S gondolatban kérjünk bocsánatot Riótól, hogy engedve a hivatalos és közösségi média szenzációhajhász, negatív fősodrának, szinte csak az árnyékos oldalról számoltunk be az olimpiai előkészületek kapcsán, elfeledve, hogy maguk a sportolók, a sportolóink tehetik a legtöbbet a fényre kerülésért.
Hajrá, Magyarország, hajrá, Rio!