Bizonyára vannak, akik túlzásnak tartják a miniszterelnöknek azt a kijelentését, hogy olyan döntés előtt áll az ország, amit nem szabad elhibáznunk, mert nem hozható helyre talán soha többé.
Holott egész múltunk arra int bennünket: rossz döntéseink hatásait sokszor százszorosan meg kellett szenvednünk. Az emberiség történelme olyan tanulási folyamat, amelyben többé pótvizsgának helye nincs. Mi magyarok különösen érzékenyek lettünk több mint ezeregyszáz év alatt erre az igazságra. Tévhit ugyanis, hogy eleink sorra hozták az elhibázott döntéseket, amiket keserves munka árán lehetett csak korrigálni.
Kiváló elhatározás volt Kárpát-medencei letelepedésünk, a kereszténység felvétele, kitartó védelme pedig egyenesen telitalálatnak bizonyult. Következetes harcok árán védték meg Szent István és utódai a kialakuló állam önállóságát is. Hisz már az első ezredforduló tájékától fájt a foga a Német–római Császárságnak hazánkra, ám uralkodóink kiváló diplomáciai, stratégiai és taktikai érzékkel nemhogy megőrizték szuverenitásunkat, hanem gyarapították, szilárdították az államot.
Igaz, nem volt egyenes vonalú a fejlődés a későbbiek folyamán, hisz – részben önhibánkból – előálltak olyan helyzetek, amikor veszélybe került az országnak nem csupán az önállósága, de a puszta léte is. Ilyen volt az 1241–42-es tatárjárás és az 1526-os mohácsi vészt megelőző és követő felelőtlen széthúzás, tehetetlenkedés időszaka. Amíg azonban más népeket eltöröltek a föld színéről az ilyen kataklizmák, mi újraerősödve tudtunk kikerülni a megpróbáltatásokból.
Anélkül, hogy tovább sorolnánk a tragikus, ám katartikus, tehát önbizalmat adó példákat, megállapítható: annak köszönhetjük túlélőképességünket, hogy a marxista történetírás kisebbrendűségi érzések keltésére játszó sugallásaival ellentétben mindig tanulni tudtunk melléfogásainkból. Mi több, még forradalmainkban, szabadságharcainkban is megfontoltak, racionálisak voltunk, hiszen akár a Rákóczi-szabadságharc idején, akár 1848-ban észszerű, az ország fejlődését előmozdító elhatározás volt az önállóság melletti küzdelmünk. Visszaigazolta döntéseink helyességét a világ és a történelem.
Ha abszurd módon a mai liberálisok elvei lettek volna a gyakorlatba ültetve már akkortájt, a magyarságnak még az emlékét is sóval hintették volna be legkésőbb a középkor végére. A tolerancia jegyében a tatárokat, a törököket nem meggátoltuk volna az ország elfoglalásában, hanem még marasztaltuk, kényeztettük is volna őket. Az idő minket igazolt, mivel az 1867-es kiegyezéssel Ausztriával egyenrangú államalkotó nép lettünk a dualizmus keretében.
A XX. század elején következtek el azok az események, amelyek Magyarország számára végzetesnek bizonyultak. Európában kevesen voltak olyan tisztán látó államférfiak, mint gróf Tisza István, aki – ameddig tudott – ellenállt a hadba lépésnek. A sajnálatos végeredmény közismert: az ország harmadára zsugorítása, s egész XX. századi történelmünk kényszerpályára szorítása. Nem véletlen, hogy a kommunista söpredék egyik első cselekedete Tisza meggyilkolása volt 1918. október 31-én.
A fentiekből is kitűnik: éppen döntési kompetenciánk megőrzése miatt tudtunk megmaradni, s mindig bajba kerültünk, amint mások kezdtek el dönteni helyettünk, a mi nevünkben. Éppen ez a baj velünk azok szemében, akik az internacionalizmus, antinacionalizmus jegyében állandó háborút viselnek mindenfajta nemzeti szuverenitás ellen. Nem túlzás tehát: tényleg keresztúthoz érkeztünk így húsvét után. A krisztusi keresztút reményeink szerint mögöttünk van, ám rosszul is dönthetünk. Le kell tennünk a garast, a voksot: megőrizve hitünket, a hagyományainkból következő sikeres úton megyünk tovább, vagy az ingoványt választjuk.