Nehezen boldogul a parlamenti demokrácia szabályainak értelmezésével a hazai ellenzék, vélhetően kell még némi idő ahhoz, hogy a legalapvetőbb tételt, a többségi elvet magukévá tegyék. Legalábbis ezt mutatják az elmúlt napok, hetek eseményei, politikusok nyilatkozatai. Kétségtelen, hogy egy kiütéses vereség mindenkit megvisel, ilyenkor általában egy-két napig a sebeiket nyalogatják a vesztesek, utána azonban megrázzák magukat, felállnak, és először is felvázolják a kudarc okait, majd a megoldáson kezdenek dolgozni.
Persze a siker titka mindig az önkritika, annak feltárása, hogy miben hibáztak, mit kellene újragondolni, átalakítani, a személyi változtatásoktól a szervezeti felépítésen át a tartalmi kérdésekig. Nem áll szándékomban súgni az ellenzéki pártoknak, de ha vissza tudnak emlékezni 2002-re, akkor a Fidesz éppen csak alulmaradt, rendkívül szoros volt a választási eredmény, mégsem az ellenfeleket, a választókat, a médiát vagy az időjárást hibáztatta Orbán Viktor, hanem elkezdte a Fidesz néppárti átalakítását, bővítését, és megalapozta a 2010 óta tartó sikerszériát.
Az ellenzéki pártok április 8-a óta láthatóan nem tudtak kikeveredni abból a lelkiállapotból, amihez hasonlót érezhetett Gary Lineker, az egykori kiváló angol labdarúgó, amikor híressé vált tételét megfogalmazta („A foci egy olyan játék, amit huszonketten játszanak 90 percen keresztül, és mindig a németek nyernek”). A futballhasonlat mintájára a hazai ellenzék most azt gondolhatja magában, hogy a magyar parlamentáris demokrácia olyan versengés, amelyen politikai pártok indulnak négyévente a választáson, és a végén mindig a Fidesz nyer.
A harmadik kétharmados győzelem után azért illő lenne levonniuk bizonyos következtetéseket a bukott pártoknak, politikusoknak, és talán némi szerénység és tisztelet is elvárható lenne tőlük – ha nem is a győztesek iránt, a választóik és önmaguk érdekében mindenképpen.
Először is rendet kellene tenniük a saját házuk táján, majd a rájuk szavazók megbízásából dolgozni a törvényhozásban, ellenőrizni a kormányzati hatalmat, és alapvető nemzeti ügyekben, például az Európai Unióban – bár ez nyilván hiú ábránd – akár támogatni is a kormányt.
De hogyan remélhetnénk komoly, felelős politizálást olyan emberektől, akik egymással sem képesek civilizált módon vitázni, jó esetben csak a nyilvánosság különböző színterein szidják egymást, máskor viszont közelharcos-technikákat is bevetnek egy-egy testületi ülésen?
Miközben a Jobbiktól az LMP-ig kaotikus állapotok uralkodnak az ellenzéki pártokban, a kampányban általuk és médiájuk által végletekig heccelt kormányellenes szavazók egy része az utcán igyekszik kiereszteni a gőzt. Jellemző a teljes ellenzék állapotára, hogy a pártok diszkréten elvegyülnek a tüntetők között, hiszen őket is keményen bírálják, a hitelességük totális mélyponton van, érik az ellenzékváltás.
Más kérdés, hogy – a rájuk költött nem kevés pénz ellenére – a Soros Györgyhöz köthető álcivil szervezetek üdvöskéi sem igazán váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Új ellenzéki erő híján a jelenlegi pártokat próbálják noszogatni a civil szónokok valamilyen egységfront létrehozására. Ennek életszerűtlenségét viszont az elmúlt két nap huzakodása is bizonyítja, hiszen a parlament alakuló ülésének előkészítő tárgyalásain a kormányoldal előbb dűlőre jutott az ellenzékkel, mint ők egymással.
Már-már az angol abszurd humort idézik egyes ellenzéki politikusok lépései. Kunhalmi Ágnes például kedd reggel arról beszélt egy tv-műsorban, hogy az ellenzéknek bojkottálnia kellene a parlamenti munkát, előző pénteken viszont büszkén posztolta a közösségi oldalán, hogy átvette egyéni országgyűlési megbízólevelét, mandátumát a XVIII. kerületben.
Így a nagy győzelem után, a gesztuspolitizálás szellemében talán adhatna a kormány egy tárcát az ellenzéknek is: a hülye járások minisztériumát.