Újra próbálkozik a nyár, holnaptól már tényleg beüt a strandszezon, kifutóban az akciós nyári kollekciók, a Hajógyári-szigeten még unottan ásítoznak a füzek, s csak az illegális bevándorlók nem akarnak tudomást venni arról, hogy a politikában is beköszöntött az uborkaszezon. A mindennapjainkat átszövő világnak talán egyetlen szelete van, ami ilyenkor is csúcsüzemmódban pörög: a sport.
Formula–1, Tour de France, továbbá nekünk, magyaroknak testre szabottan öttusa- és vízilabda-Eb, vívó-vb – és persze labdarúgás.
Szüntelen a körforgás, két nappal a világbajnoki finálé után a magyar klubcsapatok már pályára léptek az európai kupasorozatok selejtezőjének első fordulójában, a hét végén munkába állt az új szövetségi kapitány, az amúgy olasz Marco Rossi, s megkezdődött az NB I.
Még friss a vb-döntő emléke, így talán kellően provokatív a kérdés: mi az egyik legfontosabb különbség a magyar és a horvát labdarúgó-válogatott között? Megannyi lényeges és szintén idevágó tényező mellett az, hogy a horvátnak még sohasem volt külföldi szövetségi kapitánya.
S ha már a vb-finálé: igaz ez a francia nemzeti csapatra is – egy kivétellel. Aki nem más, mint a temesvári születésű, a kolozsvári futballt felvirágoztató, az Ajaxszal BEK-győztes Kovács István – csak hogy facsarjunk még egyet a szívünkön. A kiváló magyar szakember 1973–75 között irányította a kékeket, ő alapozta meg az 1984-ben Eb-győztes francia válogatottat.
A horvátok örömében azért is tudunk osztozni, mert ők mégis csak (jó) szomszédaink, az ő sikerük az egész régió sikere, mondogattuk. S noha ennek a mondatnak van némi cukorpótló mellékíze, mintha hívatlanul legalább a horvát ünnepi torta hozzánk lesepert morzsáit akarnánk megédesíteni, de a múltból felfejtve – lásd Kovács Istvánt – tartalma is van.
A Duna-medencében tagadhatatlanul Budapest felől áramlott szét a labdarúgás szeretete és szakmai alapja is. Ne akarjuk leütni, annyira magas labda, mára mivé is lett ez a tudás. A látleletnek a horvát példa is az egyik eleme. Déli szomszédaink tavaly októberben tizenkilencre lapot húztak, a selejtező utolsó fordulója előtt menesztették a hitét vesztett kapitányt, Ante Cacicot. Ám ahelyett, hogy egy nemzetközi hírű külföldit szerződtettek volna kétségbeesetten, inkább a tulajdonképpen ismeretlen Zlatko Dalicra esett a választásuk.
S akkor nézzünk szét itthon!
Eduard Geyer volt az első fecske Siófokon, megszámolni is felesleges, őt követve hány „idegen” edző dolgozott a megállíthatatlanul hanyatló magyar futballban. Erre a nyárra ugyan visszaszorult az arányuk, de a két legtehetősebb klubnak, a Mol Vidinek és a Ferencvárosnak szerb, illetve német trénere van.
A válogatottnál Jenei Imre még csak a határon túlról jött, de őt idővel követte Lothar Matthäus, Erwin Koeman, Bernd Storck, Georges Leekens és Marco Rossi – német, holland és belga szakvezető után most olasz próbálkozik. Úgy általában a külföldiek között akadt világsztár és hályogkovács, tapasztalt és pályakezdő ifjú, fejvadász ajánlotta menedzseralkat és fogadásra szakosodott ügynök, megannyi náció és karakter, egyvalami azonban – tisztelet két kivételnek, Paulo Sousának és Bernd Storcknak – közös bennük: számottevő sikert egyikük sem tudott elérni magyar földön.
Ne fogalmazzunk meg elhamarkodott következtetést, az ugyanis így szól: az MLSZ nem tehetett mást, mint hogy újabb külföldit nevezzen ki. Mert egyszerűen nincs olyan magyar edző, aki reálisan számba vehető.
A horvát futballisták most nyaralnak, a mi kupacsapataink viszont már harcban állnak, s izzadnak az NB I-esek. Mintha dolgoznának. Pedig jobb lenne élvezni a semmittevést. A periférián ilyen a holt idény.