Rossz nyelvek szerint azért fogadta el péntek este a katalán parlament a függetlenségről szóló törvényt, mert akkor egy egész hétvégéje lesz a katalánoknak az ünneplésre, s bízhatnak a spanyol varázsszóban: mañana, azaz holnap. Mert ma már nem fognak hozzá a spanyolok a helyzet kezeléséhez, alszanak rá egyet, majd akkor, holnap lesz rá egy egész napjuk, bár persze szombat van, és meg van beszélve a családi találkozó, vasárnap nincs nyitva semmi, hétfőn, na, majd hétfőn, de legkésőbb kedden megszületik a döntés.
Carles Puigdemont pedig éppen erre számított, amikor elkezdte végrehajtani a tervét. Madrid pontosan úgy reagál, ahogy tőle elvárható, a katalán elnök pedig ötletesebben taktikázik, mint arra számítani lehetett.
Madrid kész helyzet előtt találta magát, azt követően, hogy csütörtök este – minden spanyol véleménnyel szembefordulva – mégsem írta ki az elnök az előre hozott választásokat, más szóval mégsem adta fel a harcot. Pontosan tudta ugyanis, hogy Madridnak minden eszköz a kezében van, és mégis rendkívül gyenge, ha a fegyvereit végignézzük.
Katalónia ugyanis nagyrészt egyedül intézi az ügyeit, semmi szüksége arra, hogy a mindennapi életében részt vegyen Spanyolország, így ha megjelenik egyetlen messziről jött egyenruhás az utcákon, az azonnal polgárháborús helyzetbe illik. Ezt pedig az összes kamera fel fogja venni, hiszen Barcelona tele van most tévésekkel, várva, hogy történjen valami.
Madrid a saját jogszabályainak megfelelően menesztette a katalán önkormányzat vezetőit, megszüntette a tartomány különleges jogállását, de mit tud kezdeni azzal a néhány millió emberrel, akik ezt nem akarják elfogadni? Minden egyes pofonnak iszonyú ára van, s minden egyes dulakodás a spanyol katona és a katalán civil között visszaüt Madridra. Carles Puigdemont pedig ezt pontosan tudja, így könnyen mondhatja azt, hogy ő tárgyalni akart, Madrid viszont képtelen volt az egyeztetésre, hiszen tökéletesen igaz. Se Spanyolország, se Katalónia nem tudott tárgyalni, de a kettő közül csak az egyik tud bánni a sajtóval.
Madrid így abban bízik, hogy hátha a katalánok mégis visszafordulnak az úton, s elfelejtik ezt a függetlenségi incidenst, mert tényleg senki sem akarja megvárni azt a pillanatot, amikor a napszemüveges spanyol katona ül páncélozott harckocsijában, békésen figyelve az égő szemű katalán járókelőket a Ramblán. Senki sem akarja, hogy a társadalmi szerződés megszűnjön a soknemzetiségű, sokat engedő Spanyol Királyság vezetősége és lakossága között. Nem akarják, hogy az a sok nép Kasztíliára mint elnyomóra tekintsen, hiszen épp eleget szenvedtek ahhoz, hogy a mostani, demokratikus és voltaképp stabil helyzetet elérhessék.
De mindig lesz egy Carles Puigdemont, aki felemeli a zászlót, és folytatja a harcot, egyszerűen azért, mert Madrid nem figyelt eléggé. Mindig arra gondolt, elég holnap megtenni, amit igazából már ma kellett volna. Azt hitte, Katalónia fele elég ahhoz, hogy a másik felet lecsendesítse, de rosszul számított, mert ügyes taktikázással el lehetett érni, hogy az egységpárti milliók szava ne számítson, csak a függetlenségpárti millióké. Törvényesen, igazságosan, romantikusan. Mert a célnak pontosan megfelelt.
A függetlenség kikiáltásától a függetlenség elnyeréséig borzasztó hosszú út vezet, és szinte borítékolható, hogy nem az az út, amelyen most Katalónia halad. De elég megnézni a világsajtót, hogy lássuk, ma kell lépni, most, hogy a jövő a miénk legyen, mert holnap már új nap van, új lehetőségek, új feladatok, s addigra végleg kicsúszhat a kezünkből az irányítás.