Aggasztó. Veszélyes. Félelmetes. Néhány azok közül a kifejezések közül, amelyekkel a The Independent című brit lap ajánlja cikkeit a Facebookon. Ezek mindegyike Donald Trumpról szól. Trump az ő hasábjaikon gyakorló elmebeteg, hisztérikus pojáca, csaló, szexista vadállat. Pedig ők elméletileg britek, nem a nagy vízen túl élik életüket, mégis úgy viselkednek, mintha személyes háborút kellene vívniuk egy másik állam elnöke ellen. Az összezsugorodott világ pedig épp a közösségi hálózatokon a legapróbb, ott válnak igazán harciassá a széplelkű, de nem túl kiművelt fiúk és lányok, s kiáltanak kígyót-békát Trumpra és az őt nem gyűlölőkre.
Donald Trump az Egyesült Államok elnöke. Amióta ez kiderült, a kulturális élet színe-java kötelességének érzi világba kiáltani csalódottságát, lábbal taposni saját országának rendszerét és annak első emberét. Kis kitűzőkkel ülnek az Oscar-gálán, gúnyolódnak tévéműsorokban, paródiákat találnak ki, s ötleteket adnak egymásnak, hogyan lehetne a lehető legrosszabb helyzetbe hozni az elnököt. Mert minden eszköz megengedett, ha Trump ellen harcol az ember. A vízen innen élők Európában is keresik Trumpot, átugranak néhány erkölcsi dilemmán, levágnak egy-két kibogozhatatlan logikai ellentmondást, és helyettesítik az öreg kontinens politikusait az amerikai elnökkel.
A BBC nemrég interjút készített Geert Wilders holland politikussal, aki az egyik ilyen Trump Európában Marine Le Pen és Orbán Viktor mellett. John Sweeney kezdettől fogva fasisztaként kezeli a politikust, harcba száll vele, személyeskedik, egyértelmű pozíciót foglal el interjúalanyával szemben. Ezt követően a közösségi oldalakon megjelennek a dicséretek, miszerint így kell bánni ezekkel a fasisztákkal. A BBC tapasztalt és megbízható újságírója a brit közszolgálati adó három betűjét felhasználja arra, hogy személyes hadjáratot vezessen, és pofon tudja vágni az általa nem kedvelt politikust. Nem, egyáltalán nem így kell interjút készíteni, nem így kell bánni a fasisztákkal, nem szabad így bánni se az interjúalannyal, se a nézőkkel. A politikai aktivizmus és az újságírás nem fér meg egy akolban.
Ideje volna dolgozni, lenyelni az óriási békát, s nem toporzékolni, mert Trump nyert. De nagyon valószínűtlen, hogy ez megtörténik, a hisztéria folytatódni fog, hiszen a sértett liberális véleményformálók biztosan nem fogják elfogadni a megváltozott világot, Donald Trump pedig nem fog „javulni”, mivel éppen azért nyert, mert ilyen. Nem tudjuk, valóban folyt-e lehallgatás a Trump Towerben, amint azt az elnök állítja, de ő az elnök, és ő vezeti a világ első számú hatalmát, függetlenül attól, hogy hányan dühöngenek a Twitteren emiatt. A politika nem romantikus lányregény, a demokrácia pedig nem feltétlenül játszik mindig azok kezére, akik magukat szimpatikusabbnak tartják. Lehet, hogy Barack Obama egy derék fickó volt, Donald Trump pedig egy rongy ember, de itt nem szimpátiára adnak pontot.
A károkozás pedig folyamatos. Kongresszusi képviselők üzennek az elnöknek olyan stílusban és szavakkal, amelyeket ebben az újságban nem is lehet leírni, az átlagpolgár messianisztikus igazságosztóvá hergeli magát, mindenki egyszemélyes hadjáratát vívja az eszme védelmében, avagy egy ember ellenében. Semmi szükség álhírek gyártására, hiszen a valódi hírek is megkérdőjelezhetők, átformálhatók, politikai üzenete van egy futballeredménynek vagy a szépségkirálynő-választásnak is, főleg ha a kongresszusi képviselő és az újságíró is beáll az átlaghiénák sorába.
Mert ha igaza van, akkor sincs igaza.