Ha kinézünk az ablakon, még nem nagyon látszik ugyan, de mindjárt itt a tavasz. Legalábbis a politikában. A politikusok tudják ezt, és már a májusi európai parlamenti választásokat szem előtt tartva keresnek szövetségeseket.
Lengyelország és Olaszország az új európai tavasz hősei lesznek – ezt például Matteo Salvini olasz kormányfőhelyettes hirdette meg tegnap Varsóban. Ez a két legnagyobb olyan uniós tagállam, ahol erős a jobboldal, értve ezalatt az Európai Néppárttól jobbra elhelyezkedő tényezőket.
Ez utóbbi, a Fideszt is magában foglaló pártcsalád várhatóan megnyeri ugyan a voksolást, de csak relatív többsége lesz, alkukra, másokkal való összefogásra kényszerül.
A májust követő európai átrendeződés egyik kulcskérdése, hogy mi lesz a néppárttal, az európai politika behemótjával. A pártcsaládot ugyan egyaránt erősíti az EU legfontosabb, illetve a választási sikerekben legeredményesebb szövetsége – a német CDU/CSU, valamint a Fidesz–KDNP –, másfelől viszont gyengítik az egyes áramlatainak belharcai, továbbá számos uniós kulcsállamban – így a franciáknál, az olaszoknál, a lengyeleknél, a spanyoloknál és a Benelux országokban – alárendelt szerepre kényszerül.
Ez azért lényeges, mert végső soron nem a sokat reklámozott csúcsjelölti rendszer, hanem az uniós állam- és kormányfők dönthetnek az Európai Bizottság leendő elnökéről – a levitézlett Jean-Claude Juncker utódjáról –, aki pedig összeállíthatja majd az uniót irányító biztosi kollégiumot.
Sokat elmond a néppártról, hogy Juncker és Orbán Viktor egyaránt ebben a csapatban játszik; csúcsjelöltjüknek, a bajor Manfred Webernek pedig alighanem arra a képességére lesz a leginkább szüksége, hogy jól lavírozzon mind a tagpártok között, mind később a pártcsaládok közötti alkuk hullámain. Ha a néppárt markáns politikai erő akar maradni, akkor el kell dőlnie valamerre, mint egy élére állított füzetnek.
Meglehet, könnyebb ezt mondani, mint megtenni: nemrég elnökválasztást tartottak nemcsak a néppárt (és Németország), de egész Európa legfontosabb politikai tömörülésénél, márpedig a CDU a varrás mentén hasadt, alaposan feladva a leckét önmagának, hogyan lehet egységet teremteni benne.
A néppárton kívül is nagy a helyezkedés. A változásokra való igényt alátámasztja, hogy a legutóbbi EP-választásokat még 2014-ben, egy másik Európában, a migrációs válság előtt tartották, azóta pedig új erők szökkentek szárba vagy erősödtek meg, mint a bevándorlásellenes Alternatíva Németországnak és az olasz Liga – amelyik egyes felmérések szerint a legtöbb képviselőt küldheti majd Strasbourgba –, valamint a francia elnöki párt, a Köztársaság lendületben, illetve az elitellenes olasz Öt Csillag Mozgalom.
Utóbbi vezetője, Luigi Di Maio tegnap a franciaországi tiltakozó mozgalomnak, a sárga mellényeseknek nyújtott kezet – egy részük ugyanis párttá alakulva akar politikai porondra lépni –, de kisebb lengyel, horvát és finn erőkkel összefogva is bővíteni akarja csapatát.
Mindenki arra törekszik ebben a kirakósban, hogy minél népesebb frakciót gründoljon, akár más képviselőcsoportból is átcsábítva magához pártokat. Ezzel ugyanis az alkupozícióját erősíti, a végső tét pedig nem más, mint hogy milyen erők eredője határozza meg Európa irányvonalát az elkövetkező öt évre.
A májusi választás arról fog szólni, hogy a Brüsszelből visszavonuló Juncker és Judith Sargentini örökösei érezhetik-e majd magukat nyeregben, újabb lendületet adva például a hazánkkal vagy Lengyelországgal szembeni, büntető jellegű eljárásoknak vagy a kormányok szintjén már markánsan megjelenő olasz–lengyel–magyar–osztrák bevándorlásellenes vonal ideje érkezik-e el Brüsszelben is.