Tegnap helyrezökkent az idő. A Hír TV nézői, akik a G-nap előtt egy nagy családnak tartották magukat, visszakapták szeretett csatornájukat. A régi-új szakmai vezetés a garancia arra, hogy ez azonnal láthatóvá válik majd a képernyőn, érzékelhető lesz a műsorok tartalmában is.
A Magyar Idők örömmel köszönti a televíziót ismét azon médiumok körében, amelyek főként azt a hárommillió embert kívánják szolgálni, akik harmadjára is kétharmados többséget biztosítottak a demokratikus választáson a jelenlegi kormánypártoknak.
A televízió szekerének visszatérése a normális kerékvágásba alkalmat teremt az elmúlt évek sokszor felfoghatatlan történetének megértésére is. Végleg lehullt ugyanis a lepel a 180 fokos fordulatot tagadó ármánykodásról, a szándékai szerint kormánybuktató ellenzéki propagandát szabad, független újságírásnak beállító önbecsapásról.
Hiszen nem kellene most mindent visszaállítani, ha valakik nem állították volna el. És nem kellett volna évtizedes barátságoknak megszakadniuk, nem kellett volna sikeres szakmai közösségeknek felbomlaniuk, ha nem álltak volna jó néhányan egy sértett ember elvakult bosszújának szolgálatába.
Egészen idáig döbbenten figyeltük, milyen ostobaságokra, csúsztatásokra és nyilvánvaló hazugságokra ragadtatták magukat egyesek pusztán azért, hogy valamiféle magyarázattal szolgáljanak arra, miért váltak részeivé ennek a velejéig romlott, gonosz gépezetnek.
De tegnap a légvár összeomlott. Sokan nem hitték el, amikor jeleztük jó előre, hogy Simicska Lajos úgy fogja eldobni a Magyar Nemzetet, a Lánchíd Rádiót és a Hír TV-t is, mint a koszlott rongyot, ha már nem fűződik érdeke a fenntartásukhoz. Most a saját bőrükön tapasztalhatják, hogy ebben sem mi lódítottunk.
Rendkívül érdekes a balliberális média reakciója a történésekre. Olyanok hullajtanak most hamis könnyeket, kérnek számon szolidaritást, kollegialitást, akiket egyáltalán nem zavart az „orbánistákat” kirúgással fenyegető emlékezetes Simicska-mondat annak idején.
Rendkívül beszédes, hogy leginkább az hozza lázba a tulajdonosváltással szükségszerűen bekövetkező vezetőváltást rémálomként megélőket, hogy eggyel kevesebb felület maradt gyalázkodásra, bizonyítékok nélküli vádaskodásra, torz világképük kivetítésére.
Ismét a sajtószabadság elleni támadásnak próbálják beállítani a mindennapos üzleti tranzakciót, mert nem az ő szájuk íze szerint ment végbe. De ahogy a Népszabadság megszűnése idején sem a szocialistákon kérték számon, miért nem mentették meg, ha valóban akkora szellemi értéket képviselt a lap a balliberális oldalon, most sem a volt tulajdonost kérik számon, miért adta el a koronaékszert, ha az annyira fontos volt az Orbán-fóbiások seregeinek.
De tegnaptól mindez lényegtelen. A fontos az, hogy a legnehezebb időkben, a szocialista–szabad demokrata kormányok alatt felcseperedett, majd a borzalmas emlékű 2006-os események során felnőtté vált hírcsatorna ismét méltóvá válhat régi, nagy híréhez.
Hogy nem kell már szégyenkeznie senkinek az ott dolgozók közül amiatt, mert olyanokkal kell mosolyogniuk a büfében, akik nemrég még gátlástalanul nácizták, fasisztázták őket, és semmibe vették szakmai munkájukat.
Hogy nem kell többé magyarázkodni a régi munkatársaknak sem, hogy igen, ott voltam én is, de akkor más volt. Hogy többé nem kell szemlesütve sóhajtani a hús-vér nézővel találkozva, amikor az számonkéri a durva köpönyegforgatást. Hogy a nemzeti elkötelezettségű jobboldali politikai közösség végre visszavehette azt, ami mindig is az övé volt.
Kizökkent egy pillanatra az idő, de tegnap a Hír TV hazaérkezett.
