A hálón járkálva szimatolják ki a fekete özvegy becenevű pók nőstényeiről a hímek, hogy lehetséges párjuk jóllakott-e, ezzel csökkentve az esélyét annak, hogy választottjuk vacsorájává váljanak. A Jobbik szimpatizánsainak nem ártana, ha tanulmányoznák a hím pókok viselkedését, mielőtt végleg átadnák magukat a halálos ölelésnek, aminek létezését mindenki bőszen tagadja, tehát érdemes tartani tőle.
A szélsőjobb és a szélsőbal zászlórúdja közé kifeszített szép szövésű háló szálain már régóta fönnakadhatott, aki Vona Gábor politikai megnyilvánulásait próbálta értelmezni. Ám igazán akkor vált izgalmassá a pártelnök cicával alvó, kutyát ölelgető, ám közben Orbán-fóbiában Gyurcsányt is állva hagyó magatartása, amikor Simicska Ádám orákulummá változott, és 2018-ban kétharmadot jósolt a cukiságot a kormányfő alpári ügynöközésével vegyítő násztánc eredményeként a Jobbiknak.
Mi vezet vajon odáig, hogy egy feltörekvő ifjú titán politikai éleslátását nem homályosítja el semmiféle tény, közvélemény-kutatási adat, ezektől teljesen függetlenül képes szebb jövőt idéző valóságnak láttatni lázálmait? Nyilván rendelkeznie kell valami olyan tudással, amivel csak kevesek bírnak. Ennek a tudásnak pedig azon a csatatéren lehet leginkább birtokába jutni, ahol édesapja hadakozik múltja árnyaival, abban a harcban, amelyet saját bevallása szerint ő fog megnyerni a miniszterelnök ellen. A csatához viszont pénz kell, még pénz, aztán paripa és fegyver, no meg zsoldosok, akik mindezt forgatják.
Tulajdonképpen mindegy is, van-e konkrét egyezség, aláírt megállapodás, le nem tagadható szegődés. Elég, ha mindenki teszi a dolgát. Vona és társai az oligarcha magyar hangjaként a parlamentben, aztán a külön bejáratú házi médiában, a pók pedig az ő hálójában. Emlékezzünk csak azokra a dermesztő mondatokra, amiket elemzők szoktak mondani, ha az elégtelen támogatottsággal rendelkező ellenzék esélytelenségét dörgölik az orruk alá: egy év még nagyon hosszú idő; bármikor történhet olyasmi, ami alapvetően átrendezi a jelenlegi viszonyokat; csak egy szikra kell, és robbanásszerű változások állhatnak be.
Ilyenkor az ország józanabbik felében azonnal felmerül a kérdés, te jó ég, mire készülnek ezek? Mit kell még megélnünk egy olyan országban, ahol a betonból kivésett mágnesszalagok azért nem égtek el, mert az eső eloltotta a lángot? Ahol egy kirúgott titkosszolga a sajtón keresztül üzenget a kormánynak? Mit kreálnak még a hatalmuk elvesztésébe beleőrült bosszúállók? És nagy kérdés az is, mennyire vevő minderre a magyar választópolgár.
Toroczkai László, a Jobbik alelnöke azt mondta lapunknak a minap, hatalmas luxus, hogy csak pártja és a Fidesz harcáról szól a magyar belpolitika. Az igazi ellenség szerinte is inkább a Soros-pénzekből burjánzó hálózatok környékén keresendő. Annál is inkább, mert a számára a pártérdeket is felülíró egyik stratégiai kérdésben, a tömeges migráció megállításában, tetszik, nem tetszik, komoly eredményeket ért el a jelenlegi kormányzat. Szavait annak tudatában kell értékelni, hogy állítása szerint vagy nincs ilyen, vagy őt kihagyták a Jobbik és a Simicska család megállapodásából.
A fentiek tükrében hajlunk a második opció elfogadására. Akkor viszont mélyen gondolkodjon el mindenki, vágyik-e egy ilyen társaság győzelmére. Ha Vona a Jobbik után a saját lelkét is eladta, bármikor felfalható, leváltható. Az orákulum már nyilván azt is tudja, mi lesz azután. De mind a párt, mind vezetőinek sorsa érdektelen. A lényeg, hogy Magyarország jövője nem függhet senki személyes bosszújától.
Meg kellene egyezni ebben. Legalább a nemzeti oldalon.