– A gazdaságban győztünk, a politikában győztünk, ideje, hogy így is viselkedjünk – jelentette ki Orbán Viktor egy rendezvényen. A miniszterelnök egyértelművé tette: van mire büszkének lennünk, és sorolta az eredményeket.
Ám nemcsak a gazdasági és politikai sikereinket vette górcső alá, hanem olyan kapukat is kinyitott a magyarság lelkében, amelyeket eddig homályos okokból zárva kellett tartani. Nacionalizmusnak minősült ugyanis minden már évtizedek óta, ami a nemzeti önbecsülésünkkel, történelmi sikereinkkel, elődeink dicső tetteivel volt összefüggésben és már annyira megszoktuk ezt a természetellenes állapotot, hogy hovatovább fel sem tűnt az abszurditása.
Mert valóban nem normális állapot, hogy amíg más nemzetek, népek XX. századi súlyos bűneit pár évtized leforgása alatt nemcsak elfeledte az európai közmegítélés, de a vezéri szerephez ragaszkodó utódaik már ismét bennünket oktatnak demokráciából, jogállamiságból, addig nekünk mások bűneiért is vezekelnünk kellett. Nem volt természetes, hogy a magyarságnak a nagyhatalmak által okozott súlyos kényszerpályáink miatt is szemlesütve kellett járnia.
Ezt a morbid felfogást sulykolták és szó szerint verték az agyakba a szovjet megszállás, kommunizmus évtizedei alatt, majd az úgynevezett nyugatos liberálisok, valójában posztkommunisták, neomarxisták átvették a dorongolási stafétabotot, s a rendszerváltás után a magyar nemzetet még erőszakosabban nacionalistázták, fasisztázták le, mint a Kádár-rezsim.
Megtehették, mert a pártállam gondoskodott arról álszakembereivel, hogy a feje búbjáig eladósítsák az országot, úgy vélték tehát: jó időre el van boronálva, hogy hallgass legyen a nevünk. Amikor aztán hitegetéssel, demagógiával, kis jogállamkerüléssel megint meg tudták kaparintani a kormánykereket 1990 után, ezt a kiszolgáltatottságot mélyítették az újabb és újabb eladósítással.
Most viszont alapjaiban változott meg a helyzet a nemzet kemény munkájának, tehetségének köszönhetően. Felemelhetjük a fejünket, megelégelve a „tövit töröm, s a gallya jut” állapotát. Már nem igaz, hogy a politika olyan játék, amelyet a világ nemzetei játszanak, és a végén a magyarok veszítenek.
Gazdasági eredményeink, politikai sikereink erre predesztinálnak bennünket és ez kötelezettségeket is ró ránk. Például azt, hogy – mint a kormányfő fogalmazott – az öngyűlölet kultúrája helyett a hazaszeretet kultúráját kell tanítanunk az iskolákban, képviselnünk a politikában, a kultúrában és a gazdasági életben.
Sikerülhet ez a mai, liberálisként aposztrofált világban? A miniszterelnök szavaiból, elemzéséből kiderülhetett: csak ez vezet sikerre. Mert bár állandóan figyelnünk kell Brüsszelre, hogy ott – újólag József Attilát idézve – „fő-e új méreg, mely közénk hatol”, nem mi vagyunk késésben, hanem az egyre inkább Thomas Mann Mario és a varázslójának Cipolláját idéző, handabandázó Juncker.
Az európai bizottsági elnöknek – aki most már egyenesen követeli Orbán Viktor eltávolítását a néppártból – és társainak mind forróbb a lába alatt a talaj, hisz pár hónapjuk maradt arra, hogy kész helyzetet teremtve az új uniós vezetés számára pontról pontra teljesítsék az új Európa-tervet, amely a kontinens elmigránsosításáról és nemzetállamtalanításáról szól.
Orbán Viktor horrorgyűjteményként írta le az Európai Bizottság legújabb tervét. Mit tudunk ezzel szembeszegezni? A cselekvő hazaszeretet politikáját, amelynek egyre több követője van Európában és az egész világon. Ideje ugyanis, hogy Európa aberrált PC-járomba kényszerített nemzetállamai is kilépjenek a történelem balekjának szerepéből, és elkezdjenek győztesként viselkedni.