Álmomban megnéztem mindkét vb-elődöntőt. Nem a mostanit, hanem már a 2034-est. Az egyiken az Európai Unió A válogatottja játszott a B csapattal, és 1:0-ra meg is verte. A gólt történetesen egy francia játékos fejelte. A másikon az EU C csapata a D jelzésű tizeneggyel mérkőzött meg. A 2:1 arányban győztes alakulat góljait egy angol és horvát játékos, míg a vesztesét szintén egy horvát szerezte.
A nemzeteket ugyanis a kiírás szerint egy tollvonással megszüntették, az európai játékosokat randomizáltan osztották csapatokba. A meccsek előtt himnusz gyanánt Beethoven Örömódáját játszották el, mégpedig mindkét alkalommal kétszer. Elvégre a hagyomány kötelez! – ezt még az újszülött is tudja.
Minden játékos angolul énekelte a szöveget. A szurkolók az EU kék alapon körbe sokcsillagos zászlóját lengették, a gyerekekre ugyanezt pingálta az arcfestő. Ám a drukkerek mérsékelten voltak lelkesek: kedvenc csapatuk, az unió így is, úgy is győztes volt. A történelem győztese. Nem lehetett másként.
Majd álmomból visszasüppedtem 2018-ba. „Örömünnep kezdődött Párizsban azt követően, hogy a francia válogatott bejutott a döntőbe”, olvasom a szerkesztőségbe beérve. A Belgium elleni 1-0-s francia siker után több ezer mámoros szurkoló lepte el a Champs-Élysées párizsi sugárutat, a Marseillaise-t énekelve. Brüsszelben a francia győzelemnek adózva – és egy elvesztett fogadás után – a Tous Ensemble francia futballhimnuszt játszotta le a metróban a belga főváros közlekedési vállalata.
A szerdai elődöntőben győztes horvátok – egy háborúban felcseperedett, alig 27 éves, négymilliós ország polgárai – tomboltak tegnapra virradóra. Százezrek lepték el a tereket. „Nincs atombombánk, de atomerős játékosaink vannak”, lelkendeztek a lapok.
A vesztesek, az angolok még érdekesebben reagáltak. A válogatott egységbe terelte az országot: a lelkes, fiatal csapat felpezsdítette Anglia lelkét, és végre nyújtott valami pozitívumot, ami köré az ország felsorakozhatott – írta a The Daily Telegraph.
Emelt fővel búcsúztak – még a negyeddöntőben – a házigazdák is. – Az orosz emberek nemcsak bíztak a válogatottban, hanem szerelmesek lettek a csapatba – mondta minden oroszok legoroszabbika, Sztanyiszlav Csercseszov szövetségi kapitány, egykori válogatott kapus. Aki egyébként oszét.
Amikor – ki hinné, már négy hete! – elkezdődött a futball-világbajnokság, barátom a fejét csóválta. – Ennek a játéknak a világon semmi értelme! – mondta, értetlenkedve, hogy a munkahelyektől a vendéglátóipari egységekig mindenütt a labdát kergető embereket nézik a népek.
– Ezt tökéletesen látod – adtam neki igazat. – De egy nüansznyi kiegészítést azért megfontolásra javasolnék! – tettem hozzá. – A sportban és különösen a futballban minden benne van, amit az ember meg tud mutatni magából. Siker és kudarc, öröm és bánat, ész, ügyesség, erő és tehetség, egyéni csillogás és csapatszellem. Ja, és még valami! Tudod te, mit jelent az, hogy nemzeti érzés? – kérdeztem.
– Irapuato, 1986. Nem csak a szovjet meccs. (Arra persze jól emlékszel!) Az azóta is legutóbbi vb-gólunk is: Détárié, Kanadának. És azt tudtad, hogy 1950-ben brazil szurkolók öngyilkosok lettek, mert kikapott a csapatuk? Hogy Escobart lelőtték, mert öngólt lőtt, és Kolumbia ezzel kiesett a vb-n? És tudod te, mi a nemzetek halála? – hergeltem tovább magamat. – Amikor Angela Merkel a CDU 2013-as győzelmének éjszakáján kiveszi párttársa kezéből a német trikolórt, és – rosszalló kifejezéssel az arcán – eltávolítja azt a színpadról. De ugyanez a Merkel ma már a túléléséért küzd. A nemzetek meg, köszönik, jól vannak.