Elég csak az elmúlt hetek kiemelt ügyeit – Hagyó Miklós perét, a vörösiszap-katasztrófával összefüggő eljárást, illetve a Biszku Béla elleni ítéletet – megnézni. Mindhárom ügyben a közvélemény döntő többségének értékítéletével ellentétes verdikt született, ráadásul a Kúria éppen kedden törvénysértőnek minősítette a Fővárosi Ítélőtábla múlt nyári döntését, amellyel hatályon kívül helyezte az 1956-os forradalom utáni megtorlások miatt háborús bűntettekkel vádolt egykori kommunista belügyminiszter ügyében hozott elsőfokú ítéletet.
Először első fokon a Fővárosi Törvényszék öt év hat hónap szabadságvesztést szabott ki Biszkura, majd a megismételt eljárás után, tavaly decemberben már csak két év, három évre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték. Itt tehát a bírósági hierarchián belül születtek egymásnak ellentmondó döntések, jelen esetben éppen a Legfőbb Ügyészségnek adott igazat a Kúria a Fővárosi Ítélőtáblával szemben. A napokban viszont a Központi Nyomozó Főügyészség vezetője nyilatkozott úgy, hogy a bíróság által megállapított tényállás és a minősítés is súlyosabb ítéletet indokolt volna a Hagyó-perben.
Eközben hangos szópárbaj zajlik a kormánypártok és az ellenzék között: előbbiek a közfelháborodást keltő ítéletek miatt emelik fel szavukat, és felhívják a figyelmet, hogy valami nem működik jól az igazságszolgáltatásban, utóbbiak viszont a független bíróság elleni támadásként értékelik ezt. Kedden megszólalt Handó Tünde, az Országos Bírósági Hivatal elnöke is, és arra figyelmeztetett mindenkit, hogy „tartsák tiszteletben a bírók függetlenségét, és bízzanak a bírói felelősségben”. Idézte az alaptörvényt is, amely szerint a bírák függetlenek, és csak a törvénynek vannak alárendelve, ítélkezési tevékenységükben nem utasíthatók.
Ez valóban fontos mondat, bár némiképp indokolatlannak tűnik az alkotmányi passzus felidézése, hiszen szó sincs arról, hogy bárki is utasítani akarná a bírákat, csupán kritikák hangzanak el, amit viszont semmilyen törvény nem tilt.
De ha már a függetlenségről és a felelősségről beszélünk, nem árt hangsúlyozni, hogy a hatalmi ágak szétválasztása szellemében a törvényhozástól és a kormányzattól valóban független a bíróság, de az állam része, vagyis a magyar állampolgároktól nem független, minimum nekik, nekünk felelősséggel tartozik.
Azon pedig senki ne csodálkozzon, hogy az emberek megrökönyödve hallgatták, nézték, olvasták a hírt, miszerint a tíz halálos áldozatot követelő vörösiszap-katasztrófa perében a vádlottak felmentő ítélettel a zsebükben kisétálhatnak a tárgyalóteremből. Értetlenül áll a nagy többség az előtt is, hogy Demszky Gábor volt főpolgármestert meg sem hallgatták a Hagyó-perben, holott az akkori szocialista alpolgármester közvetlen főnöke volt.
A megmagyarázhatatlan döntéseken túl rendszerszerű problémák is akadnak, az egyes eljárásokban szereplő szakértők például követhetetlen módon váltogatják egymást. Sokszor vitathatóan, elfogultságra hivatkozva zárnak ki neves szakértőket, majd rendelnek ki újakat, akik persze – komoly zavart okozva – éppen ellenkező megállapításra jutnak, mint kollégáik.
A bíróságok függetlenségét meg kell őrizni. Szerencsére már csak a múltból idézhetjük fel a koncepciós pereket, amikor a hatalom előre megszabta az ítéletet. Ugyanakkor az sem szolgálja a már említett közbizalom épülését, amit mostanában látunk. Kérdés, meddig távolodhatnak még a bíróságok döntései a társadalom többségének értékítéletétől.