Ebben persze nincs sok újdonság, hiszen – úgy különben – szép dolog például a jogállam, az alkotmányosság és az egy- vagy a kétkamarás országgyűlés kérdése, az első azonban mindig az: ki hogyan boldogulhat a hétköznapokban. Igazságtalanság lenne ugyanakkor felróni a választóknak, hogy csak a pénz, a bevétel és a vagyon érdekli őket.
A magán- és a közügyek ugyanis mindenkor szorosan összefüggnek, az adó- és az illetékszabályok közvetlen kapcsolatot teremtenek az állam s a polgárok, a vállalkozások között. A hétköznapi valóságtól tehát voltaképpen rövid út vezet a filozofikus magasságig, mert az a politikai erő, amely meghatározza a vagyonszerzés lehetőségeit, s a közterhek nagyságát, lényegében hitet tesz egy adott társadalmi, alkotmányos berendezkedés és egy egész életfelfogás mellett. A választók azután a fülkében döntenek, elfogadják-e ezt vagy sem.
A szocialisták és a hajdani szabad demokraták a kétezres évek elején például úgy látták: elegendő azt ígérni, hogy több pénz jut az embereknek, több pénz jut az önkormányzatoknak. Törekvésük még hitelből is csak hellyel-közzel valósult meg, a közkassza pedig olyan terheket vállalt magára, amelyek miatt később lényegében tönkrement az ország. Szinte mentsvár lett volna a vagyonadó, amelyet – a 2009. évi törvény megfogalmazása szerint – egyes nagy értékű vagyontárgyakra vetettek volna ki. Nagy értékűnek az MSZP szerint a harmincmillió forintnál drágább ingatlan számított, az értéket ráadásul hasraütésszerűen állapította volna meg az adóhatóság. Az Alkotmánybíróság persze eltörölte a jogsértő szabályzatot.
A szocialisták miniszterelnök-jelöltje most, csaknem egy évtized múltán ismét a vagyonadóval próbálkozik. Botka László luxusadót vetne ki a gazdagokra. Ugyanakkor továbbra is kérdés, pontosan ki a gazdag, és konkrétan hol a magas vagyoni érték határa. A jelek szerint Szeged polgármestere nem okult a múltból, egyelőre nem érzékeli az országos politizálás összefüggéseit. Vannak persze ötletei más pártoknak is, egyes ellenzéki szereplők a többkulcsos adórendszer mellett kardoskodnak. A fenyegető elképzelések lényege ugyanaz: meggyengíteni a szélesedő középosztályt, az így beszedett pénzen pedig szavazatokat vásárolni.
Ráadásul most beavatkozna a szabályozás átalakításába az Európai Bizottság is. Az unió azzal a gondolattal kacérkodik, hogy – nyilvánvaló lobbiérdekből – a nemzeti hatáskört elvonva mindenütt maga határozza meg az adózás szerkezetét. Ezek alapján még az is előfordulhatna, hogy az EU vetné ki az adót a hazai középosztályra, a nyugdíjasokra és a kisvállalkozásokra. Közvetve ugyan, de ezzel végül is a nemzetközi cégek irányítanának bennünket.
Az adórendszer korszerűsítése idehaza mindettől függetlenül folytatódik. Március közepén megszűnt egyes hatósági eljárások illetéke, az szja-bevallások tervezetét pedig a magánszemélyek helyett immár az adóhivatal készíti el. Az államigazgatás szolgáltatásai természetes részei a mindennapi életnek, hiszen az adófizetők végső soron megfizetik ennek költségeit is. Más kérdés, hogy a választópolgárok díjazni szokták az észszerű és kiszámítható intézkedéseket.
