Kevés olyan ingatag alkotmány van jelenleg a világon, mint egy szinte tetszőlegesen kiválasztott európai uniós állam miniszterelnöki széke. Érdemes végigolvasni, hol küzdenek krónikus kormányválsággal, irányítanak kisebbségben vagy vállaltak őrületes kompromisszumokat a többség érdekében: Portugália, Spanyolország, Nagy-Britannia, Írország, Belgium, Hollandia, Németország, Olaszország, Csehország, Románia, Svédország, Dánia, Litvánia.
Stabil kormányzás van az elnöki rendszerben működő Franciaországban, valamint Lengyelországban, Luxemburgban, az új kormány felállása óta Ausztriában, Észtországban, Lettországban, Bulgáriában, emellett Szlovákiában és Magyarországon. Politikai értelemben Görögország is a stabilak közé tartozik, bár semmilyen más tekintetben nem.
Nagyon leegyszerűsítve – hiszen nem minden kisebbségi kormány bukik meg, és nem minden stabilnak tűnő formáció tart ki ciklusa végéig – jelenleg így áll az Európai Unió, forró és recsegő bársonyszékekkel a tömb legnagyobb részén. Márpedig ma épp a stabilitás lenne a legfontosabb, ha már tömbről, egymásra utalt és egymásba kapaszkodó tagokról beszélünk.
A brüsszeli családi fotókon látható kormány- és államfők mosolya így legalábbis kincstári, hiszen többségüknek szigorúan megkötik a kezét odahaza, minden szavuknak súlya van, aprócska otthoni szövetségeseik árgus szemekkel figyelik, hogy teljesíti-e a miniszterelnök a nekik tett ígéreteit, vagy orvul hátba támadja őket.
A több oldalról szorongatott politikusok így visznek is ajándékot, meg nem is, amikor Brüsszelben előadják javaslatukat, amelyet előzőleg alaposan felvizeztek és kilúgoztak az adott körülményeknek megfelelően.
Nem lehet egy okot találni arra, miért alakultak így Európa politikai viszonyai, ennek történelmi és kulturális okai is vannak, de egyértelmű, hogy ez nem lehet cél, még akkor sem, ha egyes sajtótermékek és liberális gondolkodók a demokrácia dicsőségeként igyekeznek bemutatni, hogy Németország fél évet is eltölthet kormányalakítással, de közben a gazdasága megfelelően működik.
Pedig egyetlen ország dicsőségére sem válik, főképp nem a demokráciáéra, ha évente-kétévente kiírják az előre hozott választásokat, ha négy párt közösen képes csak összekovácsolni a kényszerkoalíciót a többség megszerzése céljából, vagy ha a kormány látványosan képtelen irányt szabni az országnak.
A sok párt önmagában nem erény, ha az nem párosul dinamizmussal, együttműködéssel, versennyel. Tétova ügyeskedőkkel, félkarú törpékkel értelmetlen egy olyan gigászi projektet építeni, mint az Európai Unió.
Természetesen lehet, de az ötletek Európájából akkor a káosz Európája lesz, a politikusok meg se melegszenek a tárgyalóban, és már le is váltják őket, esetleg a saját álláspontjukat is nehezen tudják fejben tartani az ott megjelenő percemberkék, akikből néhány év múlva egymillió forintos kérdés lesz a műveltségi vetélkedőkben.
A demokrácia elméletileg egy nagyon törékeny, sokféleképpen működtethető, rugalmas és roppant hatékony rendszer, ha jól csinálják. Ennek megfelelően rosszul is lehet csinálni, visszaélni a lehetőségekkel, megcsúfolni a szellemét, betartva a betűjét. De ideális formája nincs, csak az adott helyzethez lehet mérni. Viszont maga a demokrácia nem fogja elvezetni az országot, sőt a szomszédok sem, de még az Európai Uniótól is hiába várnánk ezt.
Ez az emberek, az ott élő politikusok feladata, akiknek tartalommal kell megtölteniük a rendszert, és nem szabad, hogy a civakodást a nemes vita szinonimájának higgyék. Semmi szükség Európában újabb gyenge kormányokra, ügyvivő kabinetekre, szakértői, kármentő, felelősséget nem vállaló vezetőkre. Ha van betegség, gyógyszer is van rá.
