Bár lassan egy hete véget ért a budapesti vizes világbajnokság, a rendezvény körüli viták mégsem csitulnak. Sőt, egyesek most látják elérkezettnek az időt arra, hogy a sportesemény ügyét ismét, újra és megint napirendre vegyék. A kéthetes verseny gördülékenyen lement, a szervezéssel a legkülönfélébb visszataszító machinációk ellenére sem volt gond, a sportolók is kitettek magukért, úgyhogy csak az anyagi ráfordítások kérdése maradt, amibe belekapaszkodhatnak, beleköthetnek, és ami miatt kiabálhatnak a balliberális erők fizetett vagy hithű megszólalói.
Valamivel persze mindenkinek foglalkoznia kell, egyeseknek most éppen az jutott osztályrészül, hogy számítgassák a szervezésre és építkezésre kifizetett különféle tételeket, és azon keseregjenek, hogy micsoda hiba volt az összességében százmilliárdot meghaladó summa elköltése, pedig mennyi hasznos célra fordíthatta volna a kormányzat a pénzt. – 170 milliárd, 170 milliárd! – visszhangozzák a különféle, magukat függetlennek nevező, valójában balos fórumok és szószólók, azt bizonygatva, hogy a summa hatalmas, kigazdálkodása majdnem lehetetlen és soha az életben nem térül meg.
Attól most tekintsünk el, hogy a kormányzati közlés szerint mindent egybeszámítva nagyjából 130 milliárd forintra rúgtak a kéthetes világbajnokság kiadásai, a politikai számháború ugyanis olyan műfaj, amelyben mindenki be tudja bizonyítani a saját igazát. Az a felvetés már sokkal érdekesebb, hogy mit és mennyiből lehet kigazdálkodni. A kérdés ugyanis bőven túlmutat a vizes világbajnokságon, az egyszerű hőbörgők egyszerű hőbörgésén pedig pláne. Végeredményben arról van szó, hogy megfelelően gazdálkodik-e az állam a közvagyonnal, ami – a demokrácia védelmezőinek kedvéért – úgy is megfogalmazható: felelősen, s a közösség boldogulását szem előtt tartva jár-e el a kormány, amikor a legfontosabb döntéseket meghozza?
A választ minderre leginkább az adóügyek vizsgálata után lehet megadni. A közteherviselés terepére a baloldali véleményformálók csak ritkán merészkednek, és ez egyáltalában nem véletlen. Az adózás dolgában ugyanis nem sokat érnek a fellengzős szólamok, nincs kellő mód a számháborúzásra, emiatt nem is érdemes túlságosan nagyot mondani. Itt leginkább a kulcsok, a százalékok és a bevételek számítanak. Ez ügyben pedig az a helyzet, hogy idén úgy is nagyobb összeg folyt be az államkincstárba, hogy év elején igen vaskos adócsökkentés lépett életbe.
Érdekes helyzet ez: több marad a gazdasági szereplőknél, több fizetést kapnak a munkavállalók, de több kerül a közkasszába is. Ehhez pedig mindössze annyi kellett, hogy az állam maga is tevékeny részt vállaljon a bérek emelésében, miközben kitalálja, hogyan kényszeríti rá a kereskedőket és a szolgáltatókat a kirótt adó befizetésére. Ennyi a titok nyitja, ennyi elegendő ahhoz, hogy adott évben nagyobb bevétele legyen a köznek, mint az előzőben. Annak kapcsán pedig, hogy ez a feladat nehéz vagy éppen könnyű, elég csak felidézni az elmúlt egy-másfél évtized történéseit. A szocialista kormányok időszakában valamiért pont nehéznek bizonyultak az adóügyek, a Gyurcsány–Bajnai-korszakban így leginkább csak tehernövelésre futotta a hatalmon lévők erejéből és tudásából. Aztán új kormány jött új módszerekkel, azóta pedig kevesebb a feketéző, csökkent több adó, és szélesebb lett az állam anyagi mozgástere.
Idén fél év alatt egyébként nagyjából 140 milliárd forinttal több adóbevételt regisztráltak, mint a múlt esztendő első felében. A többlet tehát körülbelül annyi, mint amennyibe a vizes világbajnokság került. Ezek szerint csupán hat hónap kellett hozzá, hogy az ország kigazdálkodja a zajongók szerint kigazdálkodhatatlan és soha meg nem térülő befektetést. Ez viszonylag sokat elmond a képességekről és a készségekről.
