A török nép döntött, a nép szava meghallgattatott, folytatódhat hát a török nemzetállamot megalapító, sokak által a mai napig szinte félistenként tisztelt Mustafa Kemal Atatürk örökségének lebontása. A „törökök atyja” a nyugati hatalmakkal folytatott honvédő háború győzelmét követően nem az Európától való elzárkózás mellett döntött, hanem éppen azoknak az országoknak a társadalmi normáit igyekezett meghonosítani a saját népe körében, amelyek kezdetben egy „kis-ázsiai Trianonnal” kötötték volna gúzsba az egykor rettegett Oszmán Birodalom anatóliai törzsterületeit. Atatürk tisztában volt vele, hogy csak a szekularizmus és a parlamentarizmus biztosíthatja a születőben lévő török nemzet jövőjét. A két alapelv szem előtt tartásával sikerült rövid időn belül stabilizálni és a nemzetközi porondon is elfogadott szereplővé tenni az új országot. A nemzetépítésnek persze voltak áldozatai, az etnikai kisebbségekhez tartozók különösen megszenvedték a folyamatot. A törökség magjának számító belső-anatóliai konzervatívok azonban szintén rabságban érezték magukat saját hazájukban, mivel javarészt feladni kényszerültek vallásos életformájukat.
Majd jött a nagy fordulat Recep Tayyip Erdogan és az általa alapított mérsékelt iszlamista erő, az Igazság és Fejlődés Pártjának 2002-es hatalomra kerülésével. Erdogan robbanásszerű győzelmével képviseletet nyert a vallásos tömegek évtizedeken keresztül elnyomott hangja, és mint az ilyenkor megszokott, az új urak nagy elánnal fogtak neki a reformoknak a számukra fontos társadalmi kérdések mentén. Az alkoholos termékekre kivetett büntetőadók, a fejkendőviselés propagálása és a hasonló szimbolikus lépések széles körű visszatetszést váltottak ki a világias törökökből, ám a gazdasági eredmények elhallgattatták Erdogan legkeményebb kritikusait is. A konzervatívok pedig örültek, hogy sikerült visszaszerezniük az elveszettnek hitt, saját kis Törökországukat. A háttérben azonban egyre csak mélyültek a törésvonalak a vallásos vidékiek, valamint a szekuláris nagyvárosiak és a déli partvidéken élők között. Érthető okokból természetesen a kurdok nagy része is igyekezett megakadályozni voksával Erdogan befolyásának további megerősödését.
A szembenállás tökéletesen visszaköszön az alkotmánymódosításról szóló referendum eredményeiben is. Az európaiakkal a turizmuson és a gazdasági kapcsolatokon keresztül leginkább érintkező törököknek láthatóan elegük van Erdogan túlzott hatalmából. A közelmúltig a magyar utazók által is előszeretettel látogatott Földközi-tenger partján fekvő nyaralóhelyeken 60-70 százalék között mozog az elnöki rendszer bevezetését elutasító szavazatok aránya, csakúgy, mint Törökország európai kontinensen fekvő tartományaiban.
A Nyugat-Európában élő törökök körében azonban már más a helyzet. A nagy létszámú török diaszpóra jelentős többséggel támogatta Erdogant, amelyben minden bizonnyal nagy szerepet játszott az Ankara által kreált diplomáciai incidenseket követően mesterségesen felkorbácsolt nacionalista düh is. Az EU-s útlevéllel rendelkező kettős állampolgárok persze könnyen szavazhatnak zsigeri érzelmeik alapján. Az otthoniak viszont ezzel a döntéssel még a csekélyke potenciális esélyt is elvesztették arra, hogy Törökország valaha csatlakozzon az Európai Unióhoz. A törvényhozást ceremoniális szerepre degradáló, a leendő elnöknek a gyakorlatban teljhatalmat adó alkotmánymódosítás elfogadásával a választók többsége felhatalmazást adott a török vezetésnek arra, hogy Atatürk örökségét feladva végleg hátat fordítsanak az egykor még követendő példának tartott nyugati értékrendnek.
